'Maserati' Michele, a sikeres vállalatvezető

Menedzserként indult, majd fényes tekintetű, igen vagyonos üzletemberként görgette tovább karrierjét. Michele most 50 éves, az emberélet útjának felén már túl, minden földi jóval és kesu dióval (szójáték - kacagjunk egy keveset) megpakolva. Most éppen egyfajta kulturális örömszerzés céljából látogatott el feleségével Magyarországra. A kulturális örömszerzés feladatát én kaptam mint kísérőtolmács és idegenvezető. Michele és felesége már találkozásunk legelején nyilvánvalóvá tette - nem túlzottan körmönfont kommunikációs trükkökkel - számomra, hogy ők ketten semmiképp nem vádolhatók azzal, hogy a világosító ész, a kulturális érzékenység és a tiszteletreméltó alázat vált mindennapjaik központi elemévé. Én azért még csínján bántam a benyomásaimmal, hiszen nem akartam az esetleges előítélet enyhén bűzlő mocsarába belesüppedni. Ám az egynapos idegenvezetés mégis megerősítette ezeket a benyomásokat, és a kép a nap végére letisztult. Vegyünk sorra hát, a teljesség igénye nélkül, néhány olyan élmény puzzle-darabot, amely az említett kép "pixelmentesítésében" segítséget nyújtott az idegenvezetőnek. Kulturális kalandozásunk előtt a házaspár fontosnak tartotta, hogy elsétáljunk a Four Seasons Hotel Budapest Gresham Palace-tól, amely előtt Michele Maserati típusú gépkocsija állt, a Falk Miksa utcába régiségbolt vizitre, mert ők szeretnének valami antik különlegességet vásárolni. 20 perces könnyed sétánkat ugyanilyen időtartamú, "vásárlás és nézelődés" címszó alatt elkövetett 'felkapaszkodott sutyerák és földesúr mentalitású újgazdag vónék' c. performance követte. Főszereplőink ugyanis rendre érzékeltették a szemlélődés során rajtam, a kísérőtolmácson keresztül a régiségkereskedőkkel, hogy ők bizony egy igen tehetős, a felső tízezer köreiben, vagy még magasabban mozgolódó olasz házaspár. Michele nem igazán járt sikerrel az egyik régiségkereskedővel folytatott alkudozása során, ezért elmagyarázta neki, hogy ő (mármint Michele) egy gigantikus méretű hajózási vállalatot irányít és az olasz politika hatalmasságaival is kitűnő viszonyt ápol. Elmagyarázta, majd sarkon fordult. Nem tudom, hogy a régiségkereskedő ekkor mély depresszióba zuhant-e, borderline szindrómával küszködve, de annyi bizonyos, hogy a névjegykártya átvétele után nem kezdett el lélekszakadva rohanni Michele felé, hogy ugyan mégis jöjjön vissza az úr, beszéljék meg azt az árat nyugalomban, békességben... Az élménycunami az ebéd alkalmával sem veszített intenzitásából. Az egyik jónevű étteremben ültünk, amikor Micheléből előmászott a titokzatos képességekkel felvértezett borszakértő is: a pincér arcába rögtön belemondta, hogy ő a legdrágább bort szeretné itt elfogyasztani. Ez a beszéd! Nem pepecselünk sokat a minőségi magyar bor kiválasztásával, hanem a fekete-fehér világlátás könnyed eleganciájával odavetjük, hogy a csillagos égig érő árú árut akarjuk mink aztat. Oda ugyanis csak mi tudunk feljutni, hogy onnan nézzük (le!) azt a sok, piciny pontként izgő-mozgó, nem a legdrágább bort fogyasztó embert. Az étkezés örömeit, mint reklámblokk a jó filmet, Michele egy-egy tömör, kevés bonyodalmat magában rejtő kérdése és a kérdésre adott hasonló válasza szakította félbe. Felesége ehhez mint különleges szellemi szexpartner bíztató bólogatásokkal asszisztált. Michele megkérdezte tőlem, amikor már jól láthatóvá vált a feltűrt ingujja alól kikandikáló, Bulgari márkanevet viselő férfi karóra, hogy szerintem mennyibe kerül... Látva, hogy sokáig merengek a kérdése fölött, hamar jött a 'szabad a gazda', és Michele elárulta, hogy bizony az a karóra 4000 eurót kóstál. A nap nagy részét nem az tette ki, hogy ez a magát dúsgazdagnak tituláló pár engem olyan kérdésekkel bombázott, amelyek a Pál utcai fiúk városával és Magyarországgal kapcsolatos ismeretét egy pókbögyörőnyit szélesíthették volna. Nem, hanem nagyjából a 'Mennyibe is kerül ez meg az, itt és Olaszba'?' vakmerő kérdését feszegettük. A feszegetés végeztével a hölgy elárulta nekem, hogy ő és férje bizony Sophia Lorennel is jó kapcsolatban áll. Igen, ez az Olaszba' típusú mentalitás sütött ki ennek a jóarcú embernek és szép arcú feleségének a tekintetéből. Sebaj, legközelebb majd fölkészülök Oravecz Nóra és Paolo Coelho értékes aforizmáiból, amelyek sokkal jobban tudják támogatni a 4000 eurós Bulgari kultúrkörből kikecmergő kérdéseket és válaszokat, mint a fölöslegesen kellemetlenkedő és csak gondot okozó ismeretszerzést. A Maserati azért nehezebben feledhető élmény.

Butter Brothers

 
Egy kakaós tekercset, egy túrós táskát és egy fahéjas tekercset kérünk a két fiatal felszolgálótól az azonnali teszteléshez. Türelmesen, 1 perc alatt el is fogyasztjuk a 3 terméket. Az első harapás után - az ízlelőbimbókon többször átgörgetve a falatkákat - már érezzük, nem a FORNETTI vagy a PRINCESS nevű látványpékségek "sütödéjében" különféle kenőanyagokkal aranybarnára "szoláriumozott", és hidrogénezett növényi olajjal agyonhajszolt, eredeti mondanivalójától teljesen megfosztott árucikkel van dolgunk. Már ekkor tudjuk, hogy még egy kört kell futnunk "azonnali tesztelés" címszó alatt. Kérünk hát újra egy kakaós tekercset, egy túrós táskát, és a biztonság kedvéért egy mákos tekercset is... Az azonnali örömszerzés fölött érzett örömünk azonban további örömök megkaparintásáért kiált, ezért kiválasztunk egy szemrevaló aszaltszilvás kenyeret, amellyel kizárólag otthon, a négy fal között kísérlünk majd meg a kulináris értékteremtésről további tapasztalatokat gyűjteni.
Annak ellenére, hogy már többször elsétáltunk a pékség mellett, soha nem gondoltuk (Nem akartunk/mertünk hinni a szemünknek?) volna, hogy a Lónyay utcában találunk egy ilyen kellemes, kissé olaszos, kissé görögös hangulatot is árasztó pékséget, ahol minőség, rokonszenves kiszolgálás és beszédbe elegyedés vár minket. A két fiatalember barátságos arccal és készséges együtműködéssel nézi (és nem elnézi!), ahogyan ennek a kis vendéglátóhelynek szinte minden zegzugába bele akarunk lesni kameránkkal. Bizony, kell a vizuális támogatás a gondolatok érleléséhez...
A héten vagy a jövő héten, vagy az az utánin mindenképp visszatérünk ide. Újra akarunk hinni a szemünknek. És a szánknak is. Addig pedig ne feledjük az aranyszabályt: ha közel laksz ehhez a helyhez, és otthon el akarsz fogyasztani egy túrós táskát és egy kakaós csigát, akkor mindenképpen vásárolj 3 túrós táskát és 3 kakaós csigát, ugyanis egyet-egyet ott helyben meg fogsz enni, egyet-egyet útközben, és így már biztosa(bba)n hazajut az otthoni fogyasztásra tervezett egy darab kakaós tekercs és egy darab túrós táska.
(Fejben-)Vajban fürödtünk.

A kerékpáros "Stradivari"

/"Még gyermek az ég rőt szíve, a Nap.
Az én szivem is gyerek,
arcom befejezetlen és
szemeim töretlenek." - Weöres Sándor: Hegedű-partíta (részlet)/

Azzal a szándékkal látogatunk el a veszprémi várba, hogy fölkeressük a nemrég nyílt hegedűkészítő műhelyt, amiről már sok szépet hallottunk. Hiteles forrásunk maga a műhely tulajdonosa, a hegedűkészítő mester, akit jól ismerünk és jó régóta, így szinte a nyakunkat tennénk rá, hogy az, amit látogatásunk során a helyszínen tapasztalni fogunk, maradandó emlékként ivódik majd elménkbe. És igen: újra tanúbizonyságot szerzünk egy olyan ritka hozzáállásról, amelyben a lelkes, lelkiismeretes, szorgos aprómunkát végző mesterember igényessége a lehető legtermészetesebb módon fonódik össze a világot sokféle szempontból megközelíteni tudó embertársunk alázatával és humorával.

Legelőször a különféle (régi) szerszámok, hegedűk kezdik el a történetmesélést a maguk sajátos stílusában. Ebben az egyszerre családi történetfoszlányokat és évszázados zenetörténetet föl-fölcsillantó dolgozószobácskában olyan intenzív élményzuhatag szakad ránk, amely szinte térdre kényszeríti  a meghökkent embert... Csak ezután tudjuk igazán figyelemmel hallgatni és kérdezni munkájáról, a helyről és a veszprémi (zenei) életről a műhelyét a Veszprémtől 10-15 km-re fekvő - számunkra kellemes gyermekkori emlékeket idéző - bakonyi faluból (Lókút) a várnak talán a legszebb panorámájával megáldott kis szegletébe áthelyező hegedűkészítő pajtásunkat, Sümegi Elemért. Az ő szemléletmódja manapság hiánycikknek számít, hiszen a futószalagon gyártott gondolkodás és gondolat, a 'minél gyorsabban minél többet' típusú profitorientált szellemi kínzókamra világ ezt az értéket nem feltétlenül tekinti komoly anyagi haszonnal járó beruházásnak, még kevésbé propagálandó dolognak: vagyis az itteni szellemi "áru" megfizethetetlen... Nekünk is megfizethetetlen, igaz másképp.

Az 1936-ban készült, évszázadokon átívelő értéket képviselő kerékpárja hűen tükrözi Elemér gondolkodását: hajtani pontosan, körültekintően, és másokra figyelve menni előre az úton. Nem pedig mindenen és mindenkin keresztülgázolva jutni el az úgynevezett "csúcsra". Az ő hajtásának a középpontjában nem  a 'cél szentesíti az eszközt' nevű, az emberek körében egyre kevesebb valódi méltatlankodást kiváltó szlogen áll. Egy ilyen biciklit tényleg az Elemér típusú ember tud hosszasan megülni. Az, aki tud tűnődni a SZÉP és az IGAZ fölött. Aki tehetségével képes megjeleníteni  a SZÉPet és IGAZat. Az olaszos, toszkán csodába burkolt veszprémi panoráma mindenképp támogatja Elemért az elmélyült és kreatív gondolkodásban, amely egyik föltétele kézzel művelt értékei megteremtésének. Egyik, de nem egyetlen. Legalább ilyen fontos az, hogy az ember körbe legyen véve ÉLŐ ingerekkel, hogy kíváncsi diákok, felnőttek, nagynevek és kicsik is a világ különböző helyeiről jöjjenek ide érdeklődni, kérdezősködni, vagy kizárólag ámulni és bámulni, itt hagyni egy névjegyet, majd (újra) visszatérni valamikor ebbe a kézműves szentélybe. 

Természetesen a hajtás és a napi munka után az évszázados hagyományokkal bíró varázsital teszi a legnagyobb szolgálatot a megfáradt léleknek. Az itóka nincs elrejtve, ott találjuk a nyereg alatt, a szerszámtartó tasak helyén. Hajtsunk hát föl... oda a veszprémi várba!

Egy délután a 100 évesek között

 

 

 Ha egy üres, nyugodt délután egészen véletlenül eszünkbe jutna elsétálni az egykori Óbudai Gázgyár munkás- és tisztviselőtelepére, ne habozzunk, hanem azonnal kerekedjünk föl, mert egy - a turisztikai látványosságok fősodrába hát nem igazán beletartozó - kis csodavilágba fogunk csöppenni, ahol a természet és az építészet irigylésre méltó összhangot teremt város és falu között, és ez számunkra egy isteni meglepetés ezen a délutánon. 100 éve ez a(z egyik) napi ajándék itt! Csak nem nagyon fedeztük még föl a városnak ezt az igéző "múzeumát". Ugyanis gyakran - előítéleteinktől vezérelve - úgy gondoljuk, hogy a városnak a városközponttól több kilométerre lévő ismeretlen, elhanyagolt részét már kieső, látogatásra érdemtelen helynek kell tekinteni. Mi több, nem létezőnek. És ha ehhez még hozzátapad valami munkás szó is meg gázgyár, no akkor meg végképp... 

 

 

A rendezett porták és a méltósággal teli mágikus platánfák meghittsége tisztelettel lelassítja az odaérkező látogató lépteit, majd nyugalomra és gondolkodásra inti őt. Aztán mégis eszeveszett gyorsasággal leplezi le és tárja föl előttünk ennek a mikrovilágnak a mikromindennapjait a 100 éves történetével együtt. A gondolatok az embert hol a Wekerletelepre, hol pedig Prágába röpítik, ide-oda... Bizony nem kis teljesítmény néhány másodperc alatt ilyen távolságokat beröpülni, és ezt mind ennek a 100 éves, 5-10 perces sétával bejárható volt munkástelepnek köszönhetjük.  

Meglepő a tisztaság, az, hogy eldobott szeméttel nem igazán találkoztam. Így sokkal gördülékenyebben megy a szemlélődés, olykor-olykor a(z egészséges) múltidézés, és nem a múltba révedés. Az egyik ott élő lakó (hívjuk őt Frici bácsinak), akivel beszédbe elegyedtem, azt mondta, hogy itt nagyrészt már csak idős emberek laknak. Nem véletlen hát, hogy ebből a platános-méltóságos-látóhatáron túli intimitásból föl-fölsejlik egyfajta magára hagyatottság érzése. Úgy tűnik, hogy a rendezettség és a békesség ellenére az enyészeté lesz ez a terület is... Frici bácsinak a válaszadás utáni kissé beletörődő, lassú távolodása is ennek a benyomás(om)nak a jogosságát látszik igazolni? Ki tudja...

Postai l'art pour l'art

 

A Nyugatinál lévő 62-as postahivatalban különleges időszaki kiállítás nyílt, amely mindenki számára ingyenes. A csalafinta szervezők, akik a postahivatal vezetői köréből kerülhettek ki, viszont nem árulták el, hogy a kiállítás meddig tekinthető meg, legalábbis erre utaló információt hiába is keresnénk ott. Annyi bizonyos, hogy legalább 1 hónapja – amikor utoljára jártam ott – már megnyílt a kiállítás. Talán a suttogó propaganda erejében bíztak az élelmes szervezők. Szerintem jól tették. Mindenképpen elismerésre méltó művészeti alkotással találkozik a postára igyekvő állampolgár, ha megáll egy kis szemlélődésre a 62-es postahivatal lépcsőfordulójában. Társadalmilag is rendkívül hasznos elgondolással van dolgunk, hiszen a posta egyre szerényebb bevételeit ilyen akciókkal lehet(ne) növelni országszerte. Arról sajnos nem tudok, hogy a főváros és az ország postahivatalai közül hányan jelezték még, hogy ők is szíves-örömest csatlakoznának ehhez a mobil installáció projekthez. Aki ide egyszer betér, az biztosan elmeséli ezt a nem mindennapi élményét az ismerősöknek, rokonoknak, akik, amint idejük engedi, azon nyomban eljönnek ide, és ha már itt vannak, tuti, hogy venni fognak egy sorsjegyet a postán, esetleg a posta által egyre többször és egyre intenzívebben kínált biztosítást is meg fogják kötni. Rohanó világunkban kalapot kell hát emelnünk az egyenkultúrával még viaskodó l'art pour l'art ilyen értékteremtői  és -közvetítői előtt. Az installáció első látásra a minimal art irányzatához áll a legközelebb, ám egyéb modern stílusirányzatok jegyei is felfedezhetők benne: a csomagoló ragasztó anyagok, a nylon, a papír és a vas együttes jelenléte, mi több közösségé formálódása társadalmunk sokszínűségét hivatott illusztrálni. Az installáció kiagyalói mindennek úgy kívántak nyomatékot adni, hogy több, ugyanazzal vagy majdnem ugyanazzal a felirattal ellátott A4-es papírt nylonba bújtatva helyeztek el egymás mellett és a vas körül. Az installáció egyik érdekessége a falra fölragasztott A4-es lap, amely ugyan egymagában áll, de elsőre sokkal több tekintet tapad rá, mint a földön heverő társaira. Gyertek minél többen ide befizetni a csekkeket!

22 éve - Job tváju máty és Továrisi konyec

Emlékszem, nekem a Job tváju máty lett a visszatérő búcsúszöveg egy időre a Padödő Bye-Bye Szása c. dala mellett 1991. június 19-én, ma pont 22 éve, amikor is az utolsó szovjet katona elhagyta Magyarország területét...

Én már a nyolcvanas évek első felében gyerek-forradalmárként rendszeresen tettem azért, hogy a piliscsabai Béke (ma Kenderesi) úton este és éjjel eldübörgő - Zil típusú - szovjet teherszállító gépjárművek által okozott égszakadás, földindulás hangulatban odanyomjak egy kis fricskát az ideiglenesen Piliscsabán tartózkodó szovjet katonák orra alá. A házunk előtt húzódó árok tökéletes búvó- és óvóhelynek bizonyult, így elhatároztuk két akkori cimborámmal, hogy onnan fogjuk meg-megzavarni a dörömbölő menetet.

Előtte a Jawa Babetta típusú motorkerékpáron száguldozva gyűjtöttem a bátorságot ehhez, a kor hangulatával és ideológiájával kompatibilis ruházatban... Egyik este, mikor már megfelelő civil kurázsi felhalmozódott bennem, házilag barkácsolt íjainkkal elrejtőztünk az árokban, és ott vártuk, hogy elinduljon a laktanyából a kb. 50 Zilből álló menet, amely rendszeres - a Richter-skála szerinti 6-os erősségű - földmozgást okozott, amit Záhonyig minden hazánkfia érezhetett. A teherautók ponyváit szépen nyilaztuk abban a tudatban, hogy az árok mindhármunkat láthatatlanná tesz. Ám egyik cimborám valami miatt megijedt, fölállt, és befutott az udvarunkra, majd azon nyomban utánaeredt a másik srác is. Szása természetesen ezt az akciót kiszúrta a visszapillantó tükörben, és bevágta a féket. Én fölegyenesedtem, és akkor már egyedül álltam szótlanul az árokparton, be voltam eléggé szarva, hiszen tudtam, hogy a böhöm teherautók nem a tiszteletemre lassítottak le, majd álltak meg. Az erősen megnyilazott ponyvájú Zil vezetője kipattant a kocsiból, és nekem kezdett el oroszul üvöltözni. Szerencsére nem jött oda hozzám, rövid monológját 20 méterről mondta el nekem. A Job tváju máty kifejezés legalább 10-szer elhagyta a szovjet sofőr száját. Aztán Szása végre visszaugrott a vezetőfülkébe, majd folytatták éjszakai dübörgésüket a bajtársakkal... 

No ekkor ment el először igazán a kedvem az orosz nyelvtől és Szásától. A Job tváju máty kifejezés viszont mélyen beleivódott az agyamba. Amikor 22 éve néztem a Híradóban a "Búcsú pillanatait", eszembe jutott a Zilből kiugró katona, és akkor felszabadultan mondtam bele a tévé képernyőjébe, dühödten bele Szása arcába, hogy Job tváju máty és Továrisi konyec...

22 év után érzem, mintha Szásáék újra itt lennének. Magyarul beszélnek, magyar nevük van, Szásánál picit veszélyesebbnek látszanak. Falják a narancsot házi pálinkával, és jobb, ha nem szólsz vissza nekik, mert ők nem 20 méterről fognak anyázni, mint Szása annak idején. Vége?

Zazzi /Solymárról Óbudára/

Egyik szemem sír, a másik meg nevet - mondhatnánk ezt is arról az új óbudai cukrászdáról, ami a Zazzi névre hallgat, és ami Solymárról költözött be nem is olyan régen - szinte stikában - a fővárosba, a Kolosy tér közelébe. Egy gyöngyszem volt ez a kézműves cukrászda Solymáron, néhányan még Piliscsabáról is a csudájára jártak...
Ez a piciny hely megőrizte családias jellegét, a kézműves tradíciók iránti mérhetetlen tiszteletet, ami tetten érhető most is pl. a helyiség nagyságában (kicsinységében), a tányérunkon magukat ellenállhatatlanul kellető, hibátlan süteményekben, és abban is, hogy a tulajdonosok nem igazán csináltak égig érő reklámcsinnadrattát maguknak sem a solymári időszakban, sem pedig a Budapestre való költözésük idején. Úgy tűnhet, szinte arra készültek, azt várták, hogy majd fölfedezik, megérzik őket, mint a jó szimatú kutya a szarvasgombát...
Kiváló minőségű alapanyagokból elkészített, 100%-ig természetes ízekkel csalogató mennyei kreálmányokat találunk itt, amelyekből nem 1 millió darab áll futószalagon a minél többen minél többet vigyenek c. gondolat jegyében.

Ha pl. vasárnap, ebéd után megkívánnánk valami különleges desszertet, akkor meg se álljunk, amíg a Bécsi út 57-61. szám alatti Zazzihoz nem érünk. A hely pontos meghatározásában segítséget nyújt a modern technika vívmányai mellett a cukrászda közelében álló szoborcsoport is, ahol Puskás Öcsi dekázik a kölkök előtt...

Pocok Pocak nélkül

- Te, figyelj, menjünk be a Pocokba, igyunk meg egy sört, amíg meg nem érkezik a busz! - ajánlotta egy csoporttársam 2000 nyarán az Árpád hídnál, amikor a buszpályaudvarra értünk.

Ahányszor csak az Árpád hídi buszpályaudvaron járok, mert véletlenül Piliscsabára kell mennem, és tekintetem rátéved erre a kis presszóra, mindig eszembe jut volt csoporttársam ajánlása. Azóta viszont soha nem tértem be a Pocokba könnyű tavaszi vagy nyári ejtőzésre. Lehet, ebben a tudatalattiba besurranó másik vendéglátóipari egység föltűnésének is nagy szerepe volt. Ezt az új helyet közvetlen a Pocok mellett húzták föl, és a Pocak neve kapta. Pocak még néhány évig viselte a nevét, aztán örökre eltűnt: ma már hűlt helyének hűlt helye sincs többé. Hiába, a konkurencia az konkurencia, hiszen minden magára adó vendéglátóipari egység igyekszik kiemelkedni a környezetében működő többi hely közül, szerencsésebb esetben talán hivatkozási ponttá is feltornássza magát, ezzel hosszú időre megfosztva a feltörekvő, ifjú titán vetélytársakat attól a lehetőségtől, hogy a helyébe lépjenek. A Pocok tehát sikeresen megőrizte pozícióját, de renoméját - agyafúrt módon - mégis kikezdte, ha meg nem is tépázta, a szomszédban egykoron működő Pocak nevű vetélytárs. A furfangos Pocak-tulajdonos annak idején ugyanis abból indulhatott ki, hogy egy majdnem Pocok (vagyis Pocoknak tűnű Pocak) már könnyen összetéveszthető az igazi Pocokkal: egy 'a' betű felett még pillanatok alatt átsiklik a mélabús tekintet... Főképp azért is, mert a törzsvendégkör egy markáns része naponta többször is sejtelmesen homályos tekintettel, de szigorú, mérnöki pontossággal kimért léptekkel igyekszik lelkiismeretesen bemérni az őt megillető délelőtti és délutáni sziesztának évek óta kiszemelt helyiséget... Amikor azonban "folyadékkal élő" hőseink a helyszínre érnek, hogy a napi problémáktól és folyadékoktól kissé nyugtalanná zavart elmével fogadják be a két, egymástól csupán néhány méternyire álló feliratot 'Pocok presszó --- Pocak presszó' (egykutya?), akkor lehet, hogy ha először a Pocakra pillantanak, akkor rögvest oda is lépnek be, és így ők már nem csupán az alkohol, hanem egy ravaszdi fogás aldozatai is. A Pocokba indultak, és akarva-akaratlan a Pocakba érkeztek. És ha már egyszer bent vannak, onnan ki nem jönnek egy darabig, hanem boldogan fogadják el a feléjük közeledő pincérnő előzékeny mosolyát: - Mit parancsolnak, urak?

Ilyenkor a munkásosztály hőse megtorpan egy pillanatra, majd inkább kéri várva várt sörét. Ám mielőtt fölocsúdna, és végre kapiskálni kezdené a rendszer hátulütőit, már a Pocak rabja. Másnap talán figyelmesebb lesz, és nem véti el törzshelyének bejáratát, hisz a hűség nagyon fontos, nem szabad engedni a másik hamis csábításának. De ha mindennap "másnap", akkor nehéz a választás. No, a Pocak megszűnése végre pontot tett a problematika végére. A Pocok legnagyobb örömére.

Táncórák nemzőképes fiataloknak a harmatos trianoni barackfa alatt

/avagy ne lépjünk egymás talpára, ha Sári néni figyel/ - gondolatok a Nemzeti Összetartozás Napjához közeledve

 

A Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium (KIM) a Nemzeti Összetartozás Napjára (június 4.) közös éneklésre invitál minden gyermeket határon innen és túl. Rövid idézet a KIM ösztönző leveléből:

 

"Minden korosztály képviselőjét bátorítjuk arra, hogy június 4-én, 18:00 órakor énekelje velünk az Összetartozás Dalát Kárpát-medence népei közös történelmének, kultúrájának, hagyományainak és jövőjének, vagyis összetartozásának kifejezésére. ... A program kötetlen, így bárhol lehet énekelni: otthon, baráti körben, iskolában, szervezetten vagy szervezetlenül, a lényeg, hogy minél többen énekeljünk. A minisztérium felhívásában arra ösztönöz, hogy a közös éneklésről minél több videofelvétel készüljön. Az Összetartozás Dalának videofelvételét fel kell tölteni egy népszerű video-megosztó portálra, hogy ezen a napon határtalanul szóljon a dal, és a közös élmény megerősítse bennünk: a magyarságunk országhatároktól függetlenül mindannyiunkat összeköt..."

 

Én többször is meghallgattam az Összetartozás Dalát, hogy büszkén csodálhassam, ízlelgethessem benne Bartók Béla és Kodály Zoltán kulturális örökségének néhány, ebbe a dalba gurult darabját, de sajnos nem jártam sikerrel: még nyomokban sem leltem fel említésre méltó dal- és szófoszlányokat. Szomorúságjel. 2/3-os agytrösztünk CSINOVNYIKHAJAINAK 3 éves derekas helytállása azt eredményezte, hogy a jövőt a Nemzeti Táncórák-Összetartozás Dala-Összetartozás Napja hármas egységének égisze alatt kell a fiataloknak elképzelniük orgazmusuk eljövetele előtt, közben és után. A legnagyobb gond talán nem is az lenne, hogy a Nemzeti Összetartozás Dalának elkészítői, ötletadói, ennek a brainstorming csapatnak a tagjai úgy, ahogy vannak, szőröstül-bőröstül, a szájukra merték venni Bartókot és Kodályt. Nem, hanem az, hogy sokan erről az egész 'Nemzeti Talpasok Zenei és Párzó Parádéjáról' esetleg azokra az ősi mesterséget űző hölgyek és lepukkant madámok erkölcsöt pallérozó, lelket nemesítő tevékenységére fognak gondolni, amelyre az egyik szépkorú szomszédnénim (nevezzük őt most Sári néninek) is szokott egy pesti háztömbben, bizonyos zajok hallatán. Főleg forró nyári éjszakákon szűrődnek be pesti lakásom nyitott ablakán a nagy nemzeti összetartozás egyre erősödő, sokszor a jajveszékelésig felpörgetett nyögdécselései, amelyekkel a párkapcsolat legszebb pillanatait átélő nemzőképes fiatal honfitársak keltik fel - akarva-akaratlan - az alvó, aludni készülő és egyéb dolgokkal foglalatoskodó (csöndes) publikum figyelmét... Néha, egy-egy indulatosabb pillanatában Sári néni - akinek füléhez még erős 80%-ban eljut az említett 'akusztikus felhozatal' - ilyen éjszakákon ki szokott lépni 3. emeleti franciaerkélyére, és elrikkantja magát, évszázados dühét ráborítva a lakókörnyezetének bizarr tagjaira:

 

"RÁKÓCZI TÉR, RÁKÓCZI TÉR, MI VAN?! MI VAN, RÁKÓCZI TÉR, RÁKÓCZI TÉR, NEM VOLT MÉG ELÉG?! MI, RÁKÓCZI TÉR?!"

 

Én mindenképpen Sári néni véleményét osztanám, ha a barackfás, harmatos mezőn járnék véletlenül, és látnám, ahogy a trianoni traumára orgazmálva ropnák a fiatalok, és idősek húznák a taplalávalóságot...

Merjünk hát nyugodtan nagyokat kefélni, de a többieket, ha lehet, ne vonjuk be feltétlenül olyan hévvel live&acoustic előadásunkba. Nem mindenki szereti a barackot. Ha nekem nem hisztek, legalább Sári néninek higgyetek! Ő 1920. június 4-e előtt született...

Az összetartozás dala

Thomas Anders - Szt. Martin - Hit Gyülekezete Vidám Vasárnap - Papp Rita és Bodnár Attila Csovi-csovi Jasperének áldott, békés, sky és Réka bútorokkal feljavított érzéki világába kerültem bele: kék és piros nyakkendőt viselek, és az úttörővasúton zakatol a motorvonatom. Oda-vissza az időben. 1950-től indulok, november 7-ére gondolok, miközben vonatommal már 1981. április 4-éhez érkeztem meg: állok vigyázban kisdobosként a piliscsabai Ligeti Iskola középső pályáján, a 484-es számú Zrínyi Ilona Úttörőcsapat lélekemelő forgatagában, és egyre csak zubog a zene a hangfalakból:

 

"Föl, föl, ti rabjai a földnek,
Föl, föl, te éhes proletár!
A győzelem napjai jönnek..."

Én csak állok, és várom, hogy vége legyen ennek. De nem. Most kezdődik igazán. Barackfa, harmatos mező... Szerintem még hívjátok ide Dieter Bohlent és C.C. Catch-t is, hogy az Azok a Fiúkkal és a Manhattennel együtt dalban mondják el a Hip Hop Boyznak és Sabrinának, hogy Bartók és Kodály hagyományait messzemenően figyelembe véve hoztuk létre ezt a csodálatos zenei produktumot. Fogjuk meg hát egymás kezét a barackfa alatt, a harmatos mezőn, és könnyezve énekeljük folkos motívumokkal megbabonázott giccsegyletünkkel: "Brother Louie, Louie, Louie
Oh, she's only looking to me..."

Kerényi Imre és a szovjet tiszt

Emlékszem, hogy 10-12 éves koromban egy szép májusi napon sétáltam haza a boltból (Piliscsabán), és a buszmegálló közelében megálltam egy rövid időre, mert furcsa hangra lettem figyelmes. A buszmegálló mögött, a főút közelében szép rét terült el akkoriban. Az ideiglenesen itt állomásozó szovjet csapatok egyik magas rangú tisztje érezte szükségét annak, hogy a megállótól 5 méterre (nem messzebbre) eltávolodjon, majd előkotorászta a nagy októberit, és friss sugárral köszöntötte a tavaszt. Rögvest utána a nagy októberijét tartó kezével az orrához nyúlt, és, mivel nem volt pézsé nála, az ujjaival azon nyomban megoldotta a tiszta levegő akadálymentes áramlását is: az agyáig felszívta a taknyot, majd a turhát egy egészben juttatta a száján és orrán keresztül a földre. Tisztes csattanással terült el az anyag a pitypangos réten... Én kicsit meglepődtem, mert nem gondoltam, hogy ezt a kiemelkedő színielőadást dolby sztereóban fogom hallani a többi járókelővel együtt. Tudtam, nekem nem így tanították otthon, de ballagtam tovább, nemsokára úgyis ebéd...
Kerényi Imre turhás böfögése Alföldi Nemzetijéről "... csak nem a buzikról fog szólni, hanem a szerelemről. Meg a barátságról. Tetszik érteni?..." az előbbi kis történetet juttatta eszembe. És ezek után fognak/akarnak majd szólni ők a szerelemről meg barátságról? Szerelem, szerelem..., ... már megint csak akarok egy jó nagyot... Lehet, Kerényinek imponálna az a szovjet tiszt. Nosza, akkor fogjatok kezet egymással, továrisi!

Il Passo Perfetto

NÁPOLY külvárosának egyik szegletében álló, a Camorra együttes golyónyomokkal pettyegetett házikójába azzal a bizakodással lépünk be, amellyel az elítélt dugja a fejét a hurokba az akasztása előtt, az ő földi ceremóniájának záróakkordjaként. A fogyasztói társadalom elidegenítő hatásai és bűnüldöző szervei elől iszkolva itt leltek otthonra az említett együttes frontemberei. A sokatmondó ’IL PASSO PERFETTO’ felirat arról tanúskodik, hogy oda többen bementek, de onnan nem elegen jöttek ki. – gondolhatnánk akár ezt is, ha nem tudnánk, hogy az I. kerületben sétálunk, és éppen a Kosciuszkó Tádé utca 6. szám alatt álltunk meg, hogy lencsevégre kapjuk az itteni mesé(lő)s épületek segítségével "megrendezett eseményeket”...

Oleg Piliscsabán, az egyetemi campuson

Oleggel együtt jártam Kyokushin karate oktatásra a pilisligeti általános iskolába valamikor a nyolcvanas évek derekán. A piliscsabai egyetemi campus akkoriban még a szovjet laktanya legénységi szállásaként működött, nem csoda hát, hogy a közelben lakó szovjet és magyar családok gyermekei néha-néha közös élményekkel megpakolva kedvelték vagy utálták meg egymást vagy egymás nyelvét... Én akkor 12-13 éves lehettem, Oleg - akinek édesapja tisztként szolgált a laktanyában - pedig 18-20. Oleg egy majd kétméteres, Toldi Miklós kinézetű orosz gyerek volt. Bizonyára sokan emlékezünk a Rendőrakadémia-sorozat mittudoménhanyadik részének egyik jelenetére, amikor az újoncoknak éppen kötélmászás a próbatétel: ekkor az egyik, egy hatalmas fekete srác fölugrik a kötélre, és a kötél kiszakad a plafonból... Hát Isten Oleget  is felvértezte olyan adottságokkal, amelyekkel képes volt ehhez hasonló mutatványokra az edzéseken. Néhány karatés iskolatársammal többször is arra jutottunk - hosszú morfondírozás után -, hogy Oleg talán eséllyel kelhetne birokra akár egy kamcsatkai barnamedvével is, hiszen szívós volt ám ez a fiú, mint a vadkender szára.

Ez a kis történet azért pattanhatott ki a fejemből, mert időnként a piliscsabai egyetemen átsétálva újra és újra a szemembe ötlik, hogy bár már jó ideje az egyetemi campus impozáns és még messziről is bizarr, hivalkodó épületei uralják a valaha velünk élő szovjet laktanya területét, ez az épület valahogy mégis "megőrződött", és mementóként(?) felidézi 'a múltat végképp eltörölni nem lehet' c. gondolat érvényességét. Ez a sárgára festett, ma mozgásközpontként szolgáló ingatlan vajon mit mondana, üzenne Olegnek most? Lehet, hogy Oleg csak hümmögve vagy egy здравствуйте-t motyogva elballagna mellette, és vaskos lábnyomától messze rengene a Pázmány Péter Katolikus Egyetem összes épülete?

Élesztő /volt Tündérkert/

Olvasgattam ma reggel, hogy a Tűzoltó utcában nyílt egy új romkocsma, ahol 17, azaz írd és mondd, tizenhét fajta hazai kézműves csapolt sört lehet kóstolgatni. Elérhető áron: átlag 650-700 FT/korsó. 4 pohárral ki is próbálja ilyenkor a kíváncsi ember, aki a Tűzoltó utca közelében, az Angyal utcában lakik, mit is jelent istenigazából az 'Élesztő,' hogy meggyőződjön arról, valódi gondolatok búvnak-e meg az igényesnek feltüntetett sörválasztékban, vagy csak visszafogott reklámpropaganda az egész. És láss csodát, kiviláglik előttünk: iszonyat jó sörök vannak, színpompás gondolatokkal telítve. Már csak rajtunk múlik, melyik sört melyik gondolattal párosítjuk. Hiába változott itt a név 'Élesztőre', igazi TÜNDÉRKERT marad az egész helyiség. A sörök élménycunamija mellett a legütősebb az ŐRMACI, amely fél szemével és a derekára erősített kisdobos szíjával a "Dolgozz sokat, jobban élsz, és hozzánk különben is már betört a 'Cheri Cheri Lady' c. Modern Talking sláger" nevű kelet-közép-európai életérzés sajátos hazai verzióját kínálja fel számunkra, és ezzel zsigereinket is átjárja ez a nem mindennapi "élesztés". Itt éledned..., és megint csak éledned kell - meghalni ráérsz majd "másnap".

Pintérék lekvárja

Tavaly, egy júliusi, trópusi hőségtől olvadozó napon fölkerekedtem, és elmentem Pintérékhez, ahol, többek között, ezt a kékáfonya lekvárt is vásároltam. Mikor hazaértem, azonnal csináltam 3 evőkanál lekvárból egy liternyi frissítő turmixot. 20 perc alatt megittam, és utána már nem éreztem a meleget - bio légkondi. Ha jól emlékszem, ehhez a lekváromhoz az elmúlt egy évben csupán két-három alkalommal nyúltam, hogy olykor-olykor kenyérre kenve is élvezhessem a különleges, eredeti ízt. A lekvárt nem a hűtőben, hanem az egyik konyhai szekrényben tároltam, ugyanis - állítólag - a valódi, természetes eljárással elkészített, gyümölcslekvárt még a hosszantartó nyári kánikula sem tudja megviselni. Ma - majd egy év után(!) - újra elővettem a szekrényből ezt a lekvárt: lenyűgözően friss, természetes volt az íze, illata. Ugyanolyan, mint akkor, amikor a turmixkészítés közben belekóstoltam. Miközben az ikszipszilon boltban vett kutykurutyzé, tartósítószerekkel megbotránkoztatott "nagymama lekvár(ja)" /melyik nagymamáé?/ már néhány hét után, még a hűtőben tárolva is penészedésnek indul, ez a kékáfonya lekvárom mágikus erővel tartotta meg ízét, élvezeti értékét. Na akkor benyomom most azt a két szelet kenyeret...

Csak a jó sörök!

Van egy rohadt jó vendéglátóipari egység a Kertész u. 40-42. szám alatt. Úgy hívják 'CSAK A JÓ SÖRÖK'. Nem nagy a helyiség: cakkumpakk 40 négyzetméter lehet az egész. Plusz mosdó, ami szintén erős népszerűségnek örvend itt (is). De hát sok jó ember kis helyen is...
Na de milyen a választék! Nagyjából 100 fajta üveges sörből válogathatunk. Plusz van vagy 5 féle csapolt. Belekóstolunk egy bodzás kézműves csapolt sörbe, aminek a itteni NAGYÁGYÚHOZ képest igen visszafogott, szűz kislányos az alkoholtartalma: csupán 6,2%... Röviddel utána egy pohár mélyfekete angol sört is magunkhoz veszünk ebben a nagy nyári melegben... Aztán már érezzük, hogy a kóstolónak mára vége, többet nem szabad. Minden csöpp egy világméretű orgazmikus élményként hat, mintha a fiatal Naomi Campbellel és Demi Moore-ral kerültünk volna véletlenül egy ágyba néhány órára. És ekkor a tulajdonos-pincér nem mulasztja el bemutatni az egyik kedvenc sörét, a Paradox Isle of Arran nevű 15%-os NAGYÁGYÚT. Mindenekelőtt arra int a kocsmáros, hogy minimum 3-an próbáljuk felvenni a küzdelmet ezzel a mindösszesen 330 ml-es vadállattal, különben pórul járhatunk. Megfogadjuk hát a kocsmáros tanácsát: legközelebb 3-an jövünk...

 

A Lehel téri mézes bácsi

Mit keres(s)ünk a Lehel téren? Keressük az emberi kommunikáció színteréül szolgáló színpompás piacot, ahol egyelőre még biztosak lehetünk abban, megtaláljuk azt a színt, ami nélkül ez a piaci paletta igencsak szegényesnek tűnne. Igyekszünk is a délutáni teánkat és ezt a napot Szökendi Géza ‘Mézes Bácsi’ mézével édesebbé tenni. Mézes bácsink az asztala mellett álldogál, és amint odaérünk hozzá, tapintatos kedvességgel mutatja a kínálatot, és várja, hogy az elmúlt évtizedekben feltehetőleg már 10-nél többször elismételt rövid és bölcs “használati utasítását” újfent örömmel és alázattal előadja a kedves vevőnek, aki - még ha nem is tudná kiválasztani a neki megfelelő fajta mézet - Szökendi Géza bácsi útmutatása és intelmei alapján mindenféle hezitálás nélkül rámutatna a csuporra: “Akkor ezt kérem szépen!”. Fontos többször is nyomatékosítani, hogy a tapintatos kedvesség nem abban merül, ki, hogy 5-ször egymás után, 20 másodperces szüneteket tartva az ismétlések között megkérdezi az eladó a vevőtől, hogy miben segíthetek... Ugye, ezt többször tapasztaltuk már néhány üzletben? És ez a tapintat azt sem jelenti, amit a piac egy-két fiatal Döbrögi uram típusú árusánál a különböző gyümölcs- és zöldségládákra kihelyezett 20 cm-es átmérőjű kör alakú papirosok rajzai ábrázolnak (nagy tenyér látható, X-szel áthúzva): “Ne nyúlkálj oda, csak nézni szabad és/vagy megvenni!”. Ugyanis ez utóbbi, kevésbé vevő- és piacbarát stílusgyakorlat a Lehel téri piacon is rendszeresített szellemi segédeszköznek számít. Segítő szándék nélkül. De semmiképp nem csüggedhetünk, mert a Mézes Bácsi mindig kijön a piacra. Vagy a fia, unokája, akiknek továbbadja tapintatos kedvességét és bölcs útmutatásait. Kóstolgassuk bátran hát a mézeit, és hapci nélkül átvészeljük a hosszúra nyúló teleket…

Retro szexshop - Szexturkáló /Dob u. 17./

A Gozsdu udvarban sétálgatunk alkonyatkor, lassan lépdelünk a Dob utca irányába. Még 100 méter, és kilépünk az utcára. Hopp, ez a látvány! A gengsztervált(oz)ás idején megnyitott (Figyelem az egyik feliratra: 'SINCE 1991'!) bolt különösebb píáros hajcihő és egyéb csinnadratta nélkül is bizonyára jól prosperál, a legnagyobb válságban is bőven behozza az árát, hiszen minden idők legnépszerűbb pártatlan ideológiájára, a szexre épít. A retro fílingre való utalás pedig egyfajta nosztalgikus bio viagraként hivatott felhívni az említett ideológiából kiábrándult, egykor kemény, de most már idős(ődő) hívek figyelmét is arra, hogy az ÉLET RÖVID, DE AMÍG TART, LEGYEN JÓ! Repdeshetünk hát a boldogságtól, hogy végre visszaröpülhetünk a kádári 'három T' (fiatalabbaknak: Tiltott-Tűrt-Támogatott) erotikától (túl)fűtött szegletébe. "A tiltott gyümölcs mindig édesebb!" - már zöngicsél is fejünkben a bölcs mondat, és elképzeljük, miféle módon gubancolódhatott össze a (három T-s) politika az akkori erotika 'Tiltott termékeivel'. Ha bemennénk a turkálóba, talán rálelnénk olyan retro segédeszközökre, amelyek a (retro) élvezetek végletekig való fokozásán túl még arra szolgálhattak, hogy az ember, még ha rövid időre is, megszabaduljon a (gulyás)kommunizmus béklyóitól, ezzel néha-néha picuri rést ütve a rendszer áthatolhatatlannak hitt falán... Aztán azt is elképzeljük, hogy az alábbi neveken forgalmazhattak titokban számos tiltott - Houdini szabadulóművész képességeivel a szerencsés vásárlót ideiglenesen megajándékozó - extrém segédeszközöket. Merész célzásokkal Kádár apánkra:

- Jancsi bohóc
- Jancsiszög

No, most már bemehettek a boltba.

Szimpla Kert - Háztáji piac

Igazi tavaszi felüdülés ellátogatni így télvíz idején, áprilisban, a Szimpla vasárnapi háztáji piacára. Az ólmozottan hátrányos helyzetű időjárástól módosult stand-by állapotba fordult kobakunk a sajtok, mézek, péksütemények és egyéb - kulináris pettingre ingerlő - étel(költemény)ek színes kavalkádjában tiszta gondolatokkal telítődik. A képen is szereplő vörösboros sajtra elég egy pillantást vetni, és máris ottragad a tekintetünk, elkezdünk hát (kellemes félhomályban?) tiszta gondolatokkal felvértezve merengeni, mégis rendíthetetlenül fürkészve az idesereglett emberek minden rezdülését: vagy egy nesztelen mosolyt csenünk el a sajtokat áruló hölgytől, vagy egy barátságos, kommunikációra kész tekintetet kapunk alkalmi ajándékba a forgatagból felénk közeledő olasz, svéd, holland, angol turistáktól... És egyszer csak azon kapjuk magunkat, hogy a 6. pogácsa elfogyasztása után a korábban cider 'sörborközöttiátmenettel' teli korsónk is üres már egy ideje... A háttérben közben csöndesen játssza a rokonszenves kis trió a Cream együttes 'Sunshine of Your Love' c. számát. Ezek után neki lehet állni a délutáni sziesztának. Kellemes vasárnapot!

Magyarország nem hagyja magát - Aláírásgyűjtés a rezsicsökkentés mellett

Délelőtt a Móriczon is már javában tartott az aláírásgyűjtés. Két fiatal aktivista várta itt, hogy a tájékozott magyar állampolgár aláírásával szentesítse az ország vezető ereje és a nép előtt, hogy immár elemi érdekünk, hogy Kádár János végleg visszatérjen közénk hús-vér valójában, s lehúzza előttünk krumplileves szagú öltönynadrágját. Majd pedig kivegye az alsóneműből a pöcörőjét, ránk szegezze, mint a fegyvert. És az igazán boldogok (és tehetősek?) meg is kezdhetik a fogamzásgátlás egyik ősi, folklorisztikus módjának a propagálását. Csak nyál hozzá, türelem és mély torok. Monica Lewinsky annak idején jól csinálta ezt. Igaz, mi nem vagyunk Lewinsky, és Clintonná sem fog válni az, aki előttünk áll... De csináljuk bátran tovább ezt, ahogy a csókolózó pásztor is teszi: CSAK TERELGETI NYÁLÁT...

A rend őrei

A REND ŐREI megtalàltàk hát az ördög földi helytartòjàt a metróaluljáróban: egy szerencsétlen hajléktalantòl kérik el személyazonossàgàt igazoló dokumentumait. Lecsaptak rá, mint vándorsólyom az üregi nyúlra. Ők is teszik a dolgukat. Törvény àltal felhatalmazva. Vagy törvénytől sùjtva... Down by Law. Akkor nézzük meg inkàbb azt a Jarmusch-filmet!

'Énekel a kenyér'

Hajnalban, frissen, ropogósan!
Már-már lehetetlen normális kenyeret kapni. Hiába is járjuk a szuperebbnél hiperebb marketeket, leginkább csak kenyérnek látszó, mesterséges adalékanyagoktól felhizlalt pékárut találunk a polcokon. De azokból széles ám a kínálat!
Ezek a napi tapasztalatok megerősítik a nép egyszerű gyermekét abban az elhatározásában, hogy neki kell a (nem) mindennapi kenyerét nem csupán megkeresnie, hanem néha elkészítenie is, hátha... És nekem bejött a hátha...

Kora hajnalban kiemelem a sütőből a nem mindennapi kenyerem, s tényleg örömmel nézek föl az égre, várva, hogy valaki biztatóan mosolyogjon le rám: igen, ilyen még van! Majd kiteszem ezt a ropogós "énekelő" csodát az asztalra hűlni. Az egyik receptben ugyanis azt olvastam, hogy a hűlni kitett kenyér ropogós héjának pattogásaira azt mondják, hogy 'énekel a kenyér'. Milyen jó is hallgatni ezt! Finom, természetes illatokba bódul bele az egész lakás. Jöhet a kóstoló! Majd betekerem egy finom vászonkendőbe ezt a nem mindennapit, hogy másnap is szinte ugyanolyan ropogósan, frissen tudjam élvezni minden szeletét. No ez az a normális kenyér: szépen lehet szelni, a kenyér belét nem tátongó lyukak tarkítják, kényelmesen lehet rá kenni a vajat, liba- vagy kacsazsírt... És így kerek a világ.

MÁV Start Zrt. - Áfás számla 2013

 Áfás számlát kérünk a Nyugati pályudvar egyik jegypénztárában. A pénztárosnak átnyújtjuk a jegyet, ami alapján a számlát elkészíti ő, és közben azt merjük remélni, hogy nem kell majd arra gondolnunk, hogy számlánkat 2013-ban kb. 20, egymástól jól elkülönülő, a 'lassan járj, tovább érsz' - kézműveseket megszégyenítő - igényességgel végzett munkafázis során kapjuk végre kézhez. Természetesen bőven van idő ilyenkor a gondolatok szabadjára engedésére, elidőzhetünk egy keveset az élet múlandóságán, és nyugalomban várakozhatunk, mint Buddha a lótuszlevélen. Zen állapotba suhanásunk után így mindenképpen élvezetes és termékeny irodalmi kalandozásokba kezdhetünk...
És egyszer csak, hopp - szűk 8 és fél perc elteltével - a kezünkben a papiros! Mi történt a 8 és fél perc alatt? Nem igazán tudjuk a választ hirtelen, de a számlára rátekintve rögvest kirajzolódik előttünk a történet. Kézzel készítették el a számlát; hoszú keresés után a jegypénztáros úrnak sikerült egy olyan íróeszközt kerítenie, amelyet valószínűleg annak idején Nyilas Mihály, debreceni diák használhatott a reskontó kitöltésekor. Jegypénztárosunk mozdulatában benne volt rohanó világunk emberével szembeni finom, udvarias ellenérzése, valamint a klasszikus értékek iránti mérhetetlen tisztelet. Talán ezért is kanyarította a betűket a számla egyes rubrikáiba jól átgondolt stratégiával, hosszú perceken keresztül. A belefeccolt energia és idő meghozta hát gyümölcsét! A számla biztonságát, egyediségét, többek között, a számlára jól láthatóan ráhelyezett 4 különböző pecsét hivatott szavatolni. Ezek után mi értelme van elektronikus (jegy)rendszerben gondolkodni?
Töltsük ki hát a reskontót, és nyerjünk végre! 370 Ft-nál többet...

Rézhasú bagoly

Íme a Rézhasú Bagoly nevű söröző-étterem (Horánszky u. 9.), ahol - többek között - ízletes kézműves hazai sörökkel igyekeznek az ember kedvére tenni. Ha erre járunk, mindenképpen menjünk be egy kóstolóra, és ne nagyon morfondírozzunk az épület előtt állva azon, hogy érdemes-e betérni... Vagyis - a cégéren feltüntetett nyelvi leleményre támaszkodva - mondhatnánk: Ne álljunk sokáig úgy ott, mint has a lakodalomban...

Moszkva tér mementó

 

A (most már) Széll Kálmán téri áramátalakító sajátos, kissé bizarr mementóként őrzi még 2013. március 23-án is az egykori Moszkva tér emlékét. A Széll Kálmán téren ugyanis csupán ez a véletlenül ottfelejtett "emléktábla" irányítja rá a jó(hi)szemű járókelő figyelmét arra, hogy az örvendetes igyekezettel eltörölni kívánt és átkeresztelt Moszkva tér még mindig Moszkva tér akar lenni, bár kissé eldugva, rácsok közé szorítva...

Költészet és futball

A Költészet Világnapja (március 21.) után vélhetően újabb kultúrsokk éri nemzetünk egy darabját, ha nem az egészet. Március 22-én, pénteken a zárt ajtók mögé tessékelt Magyarország – Románia vb-selejtezőt tekinthetjük... meg szép nagy kivetítőn az 56-osok terén. A mérkőzésen nézőként való részvételtől el lehet tiltani a sportszerető közönséget, de magától a live&acoustic élményanyag befogadásától semmi esetre sem! Ennek a jogos felismerésnek a nyomán szikraként pattant ki a ragyogó ötlet a szervezők fejéből: hívjuk ki hát a nagy esemény elől elzárt nemzet polgárait a térre, és ott - '56 árnyékában, fényében - mutassuk meg mindenkinek (nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek), hogyan lehet a futballstadionból méltatlanul száműzött helyi folklór jellegzetes strófáit kulturált, emberi módon, Édes Anyanyelvünk kimeríthetetlen kincsesbányájából merítve újra feléleszteni, és egyéb jambikus lejtésű - hosszú hónapokon át fáradthatatlanul érlelt gondolatokból előtörő - rigmusokkal megörvendeztetni a balsors által megtépázottt nemzetünkre szakadatlan figyelmet zúdító ilyen-olyan nagyérdeműt. És dagadhat a mellünk: ismét beértünk a finisbe.

Artigiana gelati - Csaba utca

Hideg téli napokon, mondjuk március 23-án, mindenképp érdemes előhívogatni a tavasz, melegbe és szerelmetes gondolatokba csal(ogat)ó, nyitnikékes zsongását. Erre igazán alkalmas egy fagylalt elfogyasztása a Moszkva (elnézést: Széll Kálmán) tér közelében, a Csaba utcában lévő 'Artigiana Gelati' fagylaltozóban, ahol gombócok helyett, olaszos módon, a tölcsérbe "odakenik" a jókora és igazán ízletes adagokat. (mellékszál: 3 "kenés" így édestölcsérben mindössze 1100 Ft-ból már ki is jön...)

Mert Jürgen megveszi... ’Musik, Musikk, Musique’ – tegnap esti előadás a Katona József Színházban/

 

Egy zseniális előadást láttam a Katonában, amit – és ezt az élményanyag alapos feldolgozása után már biztosan mondhatom –  többször meg tudnék nézni ugyanazzal a várakozással és örömérzéssel.

A kb. másfél órás ’kulturális esztrádműsor’ során vérprofi színészek és színésznők (Ónodi Eszter, Jordán Adél, Rezes Judit) vezetnek bennünket, többek között, Budapest-Berlin-Varsó-Párizs-Lisszabon-Athén világán keresztül, sajátos iróniával és humorral megdöfve minden mozdulatukat és az egész zenei parádét. És legalább 5-6 különböző nyelven énekelve, beszélgetve teszik ezt!
Akinek a ’puszta-huszár-unagrische-hujjujujmegpaskolomafeneked’ folklór kelet-német fílingje még valamennyire átszállingózik az NDK-ból, Lengyelországot és Csehszlovákiát megjárva, vad-visszafogott talján és mediterrán virtussal felpörgetve, no annak az egész est egy libabőrösre kacagtatott, parádés idegenvezetés szeminárium arról, hogyan utazgassunk a kultúrák és emberek között a bódító zene forgatagában, esetleg  ’vérciki’ dolgokra bukkanva saját magunkban és másokban is, de amely dolgokat a humorral és (ön)ironikus szemléletettel mindig meg tudunk emészteni, hiszen mindnyájan emberből lennénk, nemdebár...
A szemünk előtt áll össze például a nagy ’schönes Mädchen  aus Kelet-Berlin’ puzzle:  a SAT1-en annak idején  sokszor vetített erotikusnak és/vagy szexfilmnek nevezett paprikajancsi bajoros bohóckodások ’Já, já, já...’ típusú nyög(décsel)és-sorozata is, amely a hejehujás, huncut, térdig  nylonharisnyába burkolt lábú, tűsarkút viselő bajoros parázna fickót szelidíti egy egyszerűbb gondolkodású fiatalemberré (Tasnádi Bence), aki a maga természetességében mutatkozik meg, amikor szép komótosan leül tűsarkújában a székre, majd cingár, szőrös lábait széttárva betekintést enged a fehérneműig, és közben komoly tartással énekel, énekel, énekel.
Az másik csúcsalakítás szerintem Nagy Erviné, aki az egyik jelenetben egy macsó Zorbát alakít, és amikor egy tisztes mennyiségű hallucinogén anyaggal teleszívja tüdejét, hátraborul a bódulattól, és belekezd fergeteges „görög katonás állafarkammintafagyottkutyalába’ típusú „táncba”.
És hát nem lehet elfeledkezni arról a színészről  (Kocsis Gergely) sem, aki főleg a lengyeles vonulatot képviseli. Ebbe a fergeteges vad, élvhajhász mediterrán és ’bajorszexualitásos’ világba józan, kimért léptekkel érkezik ő, és énekeli a többiek orcájába a ’dzenkujem bardzo’-ját...
A végére pedig jöjjön egy rövid történetem a kilencvenes évek közepéről. Ez a kis történet is benne foglaltatik az előadás egy-egy töredékében.
Balatonalmádiban az egyik vendéglátóhelyen kértem egy Mars szeletet. A pincér azt válaszolta, hogy  a Mars szeletek nem eladók - bár a felső polc roskadozott tőlük -,  mert már lejárt jócskán a szavatosságuk. Én megkérdeztem, hogy akkor, miért vannak kitéve.
Válasz:
- Azért, mert Jürgen megveszi...