Oleggel együtt jártam Kyokushin karate oktatásra a pilisligeti általános iskolába valamikor a nyolcvanas évek derekán. A piliscsabai egyetemi campus akkoriban még a szovjet laktanya legénységi szállásaként működött, nem csoda hát, hogy a közelben lakó szovjet és magyar családok gyermekei néha-néha közös élményekkel megpakolva kedvelték vagy utálták meg egymást vagy egymás nyelvét... Én akkor 12-13 éves lehettem, Oleg - akinek édesapja tisztként szolgált a laktanyában - pedig 18-20. Oleg egy majd kétméteres, Toldi Miklós kinézetű orosz gyerek volt. Bizonyára sokan emlékezünk a Rendőrakadémia-sorozat mittudoménhanyadik részének egyik jelenetére, amikor az újoncoknak éppen kötélmászás a próbatétel: ekkor az egyik, egy hatalmas fekete srác fölugrik a kötélre, és a kötél kiszakad a plafonból... Hát Isten Oleget is felvértezte olyan adottságokkal, amelyekkel képes volt ehhez hasonló mutatványokra az edzéseken. Néhány karatés iskolatársammal többször is arra jutottunk - hosszú morfondírozás után -, hogy Oleg talán eséllyel kelhetne birokra akár egy kamcsatkai barnamedvével is, hiszen szívós volt ám ez a fiú, mint a vadkender szára.
Ez a kis történet azért pattanhatott ki a fejemből, mert időnként a piliscsabai egyetemen átsétálva újra és újra a szemembe ötlik, hogy bár már jó ideje az egyetemi campus impozáns és még messziről is bizarr, hivalkodó épületei uralják a valaha velünk élő szovjet laktanya területét, ez az épület valahogy mégis "megőrződött", és mementóként(?) felidézi 'a múltat végképp eltörölni nem lehet' c. gondolat érvényességét. Ez a sárgára festett, ma mozgásközpontként szolgáló ingatlan vajon mit mondana, üzenne Olegnek most? Lehet, hogy Oleg csak hümmögve vagy egy здравствуйте-t motyogva elballagna mellette, és vaskos lábnyomától messze rengene a Pázmány Péter Katolikus Egyetem összes épülete? 
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése