Emlékszem, nekem a Job tváju máty lett a visszatérő búcsúszöveg egy időre a Padödő Bye-Bye Szása c. dala mellett 1991. június 19-én, ma pont 22 éve, amikor is az utolsó szovjet katona elhagyta Magyarország területét...
Én már a nyolcvanas évek első felében gyerek-forradalmárként rendszeresen tettem azért, hogy a piliscsabai Béke (ma Kenderesi) úton este és éjjel eldübörgő - Zil típusú - szovjet teherszállító gépjárművek által okozott égszakadás, földindulás hangulatban odanyomjak egy kis fricskát az ideiglenesen Piliscsabán tartózkodó szovjet katonák orra alá. A házunk előtt húzódó árok tökéletes búvó- és óvóhelynek bizonyult, így elhatároztuk két akkori cimborámmal, hogy onnan fogjuk meg-megzavarni a dörömbölő menetet.
Előtte a Jawa Babetta típusú motorkerékpáron száguldozva gyűjtöttem a bátorságot ehhez, a kor hangulatával és ideológiájával kompatibilis ruházatban... Egyik este, mikor már megfelelő civil kurázsi felhalmozódott bennem, házilag barkácsolt íjainkkal elrejtőztünk az árokban, és ott vártuk, hogy elinduljon a laktanyából a kb. 50 Zilből álló menet, amely rendszeres - a Richter-skála szerinti 6-os erősségű - földmozgást okozott, amit Záhonyig minden hazánkfia érezhetett. A teherautók ponyváit szépen nyilaztuk abban a tudatban, hogy az árok mindhármunkat láthatatlanná tesz. Ám egyik cimborám valami miatt megijedt, fölállt, és befutott az udvarunkra, majd azon nyomban utánaeredt a másik srác is. Szása természetesen ezt az akciót kiszúrta a visszapillantó tükörben, és bevágta a féket. Én fölegyenesedtem, és akkor már egyedül álltam szótlanul az árokparton, be voltam eléggé szarva, hiszen tudtam, hogy a böhöm teherautók nem a tiszteletemre lassítottak le, majd álltak meg. Az erősen megnyilazott ponyvájú Zil vezetője kipattant a kocsiból, és nekem kezdett el oroszul üvöltözni. Szerencsére nem jött oda hozzám, rövid monológját 20 méterről mondta el nekem. A Job tváju máty kifejezés legalább 10-szer elhagyta a szovjet sofőr száját. Aztán Szása végre visszaugrott a vezetőfülkébe, majd folytatták éjszakai dübörgésüket a bajtársakkal... 
Én már a nyolcvanas évek első felében gyerek-forradalmárként rendszeresen tettem azért, hogy a piliscsabai Béke (ma Kenderesi) úton este és éjjel eldübörgő - Zil típusú - szovjet teherszállító gépjárművek által okozott égszakadás, földindulás hangulatban odanyomjak egy kis fricskát az ideiglenesen Piliscsabán tartózkodó szovjet katonák orra alá. A házunk előtt húzódó árok tökéletes búvó- és óvóhelynek bizonyult, így elhatároztuk két akkori cimborámmal, hogy onnan fogjuk meg-megzavarni a dörömbölő menetet.
No ekkor ment el először igazán a kedvem az orosz nyelvtől és Szásától. A Job tváju máty kifejezés viszont mélyen beleivódott az agyamba. Amikor 22 éve néztem a Híradóban a "Búcsú pillanatait", eszembe jutott a Zilből kiugró katona, és akkor felszabadultan mondtam bele a tévé képernyőjébe, dühödten bele Szása arcába, hogy Job tváju máty és Továrisi konyec...
22 év után érzem, mintha Szásáék újra itt lennének. Magyarul beszélnek, magyar nevük van, Szásánál picit veszélyesebbnek látszanak. Falják a narancsot házi pálinkával, és jobb, ha nem szólsz vissza nekik, mert ők nem 20 méterről fognak anyázni, mint Szása annak idején. Vége?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése