22 éve - Job tváju máty és Továrisi konyec

Emlékszem, nekem a Job tváju máty lett a visszatérő búcsúszöveg egy időre a Padödő Bye-Bye Szása c. dala mellett 1991. június 19-én, ma pont 22 éve, amikor is az utolsó szovjet katona elhagyta Magyarország területét...

Én már a nyolcvanas évek első felében gyerek-forradalmárként rendszeresen tettem azért, hogy a piliscsabai Béke (ma Kenderesi) úton este és éjjel eldübörgő - Zil típusú - szovjet teherszállító gépjárművek által okozott égszakadás, földindulás hangulatban odanyomjak egy kis fricskát az ideiglenesen Piliscsabán tartózkodó szovjet katonák orra alá. A házunk előtt húzódó árok tökéletes búvó- és óvóhelynek bizonyult, így elhatároztuk két akkori cimborámmal, hogy onnan fogjuk meg-megzavarni a dörömbölő menetet.

Előtte a Jawa Babetta típusú motorkerékpáron száguldozva gyűjtöttem a bátorságot ehhez, a kor hangulatával és ideológiájával kompatibilis ruházatban... Egyik este, mikor már megfelelő civil kurázsi felhalmozódott bennem, házilag barkácsolt íjainkkal elrejtőztünk az árokban, és ott vártuk, hogy elinduljon a laktanyából a kb. 50 Zilből álló menet, amely rendszeres - a Richter-skála szerinti 6-os erősségű - földmozgást okozott, amit Záhonyig minden hazánkfia érezhetett. A teherautók ponyváit szépen nyilaztuk abban a tudatban, hogy az árok mindhármunkat láthatatlanná tesz. Ám egyik cimborám valami miatt megijedt, fölállt, és befutott az udvarunkra, majd azon nyomban utánaeredt a másik srác is. Szása természetesen ezt az akciót kiszúrta a visszapillantó tükörben, és bevágta a féket. Én fölegyenesedtem, és akkor már egyedül álltam szótlanul az árokparton, be voltam eléggé szarva, hiszen tudtam, hogy a böhöm teherautók nem a tiszteletemre lassítottak le, majd álltak meg. Az erősen megnyilazott ponyvájú Zil vezetője kipattant a kocsiból, és nekem kezdett el oroszul üvöltözni. Szerencsére nem jött oda hozzám, rövid monológját 20 méterről mondta el nekem. A Job tváju máty kifejezés legalább 10-szer elhagyta a szovjet sofőr száját. Aztán Szása végre visszaugrott a vezetőfülkébe, majd folytatták éjszakai dübörgésüket a bajtársakkal... 

No ekkor ment el először igazán a kedvem az orosz nyelvtől és Szásától. A Job tváju máty kifejezés viszont mélyen beleivódott az agyamba. Amikor 22 éve néztem a Híradóban a "Búcsú pillanatait", eszembe jutott a Zilből kiugró katona, és akkor felszabadultan mondtam bele a tévé képernyőjébe, dühödten bele Szása arcába, hogy Job tváju máty és Továrisi konyec...

22 év után érzem, mintha Szásáék újra itt lennének. Magyarul beszélnek, magyar nevük van, Szásánál picit veszélyesebbnek látszanak. Falják a narancsot házi pálinkával, és jobb, ha nem szólsz vissza nekik, mert ők nem 20 méterről fognak anyázni, mint Szása annak idején. Vége?

Zazzi /Solymárról Óbudára/

Egyik szemem sír, a másik meg nevet - mondhatnánk ezt is arról az új óbudai cukrászdáról, ami a Zazzi névre hallgat, és ami Solymárról költözött be nem is olyan régen - szinte stikában - a fővárosba, a Kolosy tér közelébe. Egy gyöngyszem volt ez a kézműves cukrászda Solymáron, néhányan még Piliscsabáról is a csudájára jártak...
Ez a piciny hely megőrizte családias jellegét, a kézműves tradíciók iránti mérhetetlen tiszteletet, ami tetten érhető most is pl. a helyiség nagyságában (kicsinységében), a tányérunkon magukat ellenállhatatlanul kellető, hibátlan süteményekben, és abban is, hogy a tulajdonosok nem igazán csináltak égig érő reklámcsinnadrattát maguknak sem a solymári időszakban, sem pedig a Budapestre való költözésük idején. Úgy tűnhet, szinte arra készültek, azt várták, hogy majd fölfedezik, megérzik őket, mint a jó szimatú kutya a szarvasgombát...
Kiváló minőségű alapanyagokból elkészített, 100%-ig természetes ízekkel csalogató mennyei kreálmányokat találunk itt, amelyekből nem 1 millió darab áll futószalagon a minél többen minél többet vigyenek c. gondolat jegyében.

Ha pl. vasárnap, ebéd után megkívánnánk valami különleges desszertet, akkor meg se álljunk, amíg a Bécsi út 57-61. szám alatti Zazzihoz nem érünk. A hely pontos meghatározásában segítséget nyújt a modern technika vívmányai mellett a cukrászda közelében álló szoborcsoport is, ahol Puskás Öcsi dekázik a kölkök előtt...

Pocok Pocak nélkül

- Te, figyelj, menjünk be a Pocokba, igyunk meg egy sört, amíg meg nem érkezik a busz! - ajánlotta egy csoporttársam 2000 nyarán az Árpád hídnál, amikor a buszpályaudvarra értünk.

Ahányszor csak az Árpád hídi buszpályaudvaron járok, mert véletlenül Piliscsabára kell mennem, és tekintetem rátéved erre a kis presszóra, mindig eszembe jut volt csoporttársam ajánlása. Azóta viszont soha nem tértem be a Pocokba könnyű tavaszi vagy nyári ejtőzésre. Lehet, ebben a tudatalattiba besurranó másik vendéglátóipari egység föltűnésének is nagy szerepe volt. Ezt az új helyet közvetlen a Pocok mellett húzták föl, és a Pocak neve kapta. Pocak még néhány évig viselte a nevét, aztán örökre eltűnt: ma már hűlt helyének hűlt helye sincs többé. Hiába, a konkurencia az konkurencia, hiszen minden magára adó vendéglátóipari egység igyekszik kiemelkedni a környezetében működő többi hely közül, szerencsésebb esetben talán hivatkozási ponttá is feltornássza magát, ezzel hosszú időre megfosztva a feltörekvő, ifjú titán vetélytársakat attól a lehetőségtől, hogy a helyébe lépjenek. A Pocok tehát sikeresen megőrizte pozícióját, de renoméját - agyafúrt módon - mégis kikezdte, ha meg nem is tépázta, a szomszédban egykoron működő Pocak nevű vetélytárs. A furfangos Pocak-tulajdonos annak idején ugyanis abból indulhatott ki, hogy egy majdnem Pocok (vagyis Pocoknak tűnű Pocak) már könnyen összetéveszthető az igazi Pocokkal: egy 'a' betű felett még pillanatok alatt átsiklik a mélabús tekintet... Főképp azért is, mert a törzsvendégkör egy markáns része naponta többször is sejtelmesen homályos tekintettel, de szigorú, mérnöki pontossággal kimért léptekkel igyekszik lelkiismeretesen bemérni az őt megillető délelőtti és délutáni sziesztának évek óta kiszemelt helyiséget... Amikor azonban "folyadékkal élő" hőseink a helyszínre érnek, hogy a napi problémáktól és folyadékoktól kissé nyugtalanná zavart elmével fogadják be a két, egymástól csupán néhány méternyire álló feliratot 'Pocok presszó --- Pocak presszó' (egykutya?), akkor lehet, hogy ha először a Pocakra pillantanak, akkor rögvest oda is lépnek be, és így ők már nem csupán az alkohol, hanem egy ravaszdi fogás aldozatai is. A Pocokba indultak, és akarva-akaratlan a Pocakba érkeztek. És ha már egyszer bent vannak, onnan ki nem jönnek egy darabig, hanem boldogan fogadják el a feléjük közeledő pincérnő előzékeny mosolyát: - Mit parancsolnak, urak?

Ilyenkor a munkásosztály hőse megtorpan egy pillanatra, majd inkább kéri várva várt sörét. Ám mielőtt fölocsúdna, és végre kapiskálni kezdené a rendszer hátulütőit, már a Pocak rabja. Másnap talán figyelmesebb lesz, és nem véti el törzshelyének bejáratát, hisz a hűség nagyon fontos, nem szabad engedni a másik hamis csábításának. De ha mindennap "másnap", akkor nehéz a választás. No, a Pocak megszűnése végre pontot tett a problematika végére. A Pocok legnagyobb örömére.

Táncórák nemzőképes fiataloknak a harmatos trianoni barackfa alatt

/avagy ne lépjünk egymás talpára, ha Sári néni figyel/ - gondolatok a Nemzeti Összetartozás Napjához közeledve

 

A Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium (KIM) a Nemzeti Összetartozás Napjára (június 4.) közös éneklésre invitál minden gyermeket határon innen és túl. Rövid idézet a KIM ösztönző leveléből:

 

"Minden korosztály képviselőjét bátorítjuk arra, hogy június 4-én, 18:00 órakor énekelje velünk az Összetartozás Dalát Kárpát-medence népei közös történelmének, kultúrájának, hagyományainak és jövőjének, vagyis összetartozásának kifejezésére. ... A program kötetlen, így bárhol lehet énekelni: otthon, baráti körben, iskolában, szervezetten vagy szervezetlenül, a lényeg, hogy minél többen énekeljünk. A minisztérium felhívásában arra ösztönöz, hogy a közös éneklésről minél több videofelvétel készüljön. Az Összetartozás Dalának videofelvételét fel kell tölteni egy népszerű video-megosztó portálra, hogy ezen a napon határtalanul szóljon a dal, és a közös élmény megerősítse bennünk: a magyarságunk országhatároktól függetlenül mindannyiunkat összeköt..."

 

Én többször is meghallgattam az Összetartozás Dalát, hogy büszkén csodálhassam, ízlelgethessem benne Bartók Béla és Kodály Zoltán kulturális örökségének néhány, ebbe a dalba gurult darabját, de sajnos nem jártam sikerrel: még nyomokban sem leltem fel említésre méltó dal- és szófoszlányokat. Szomorúságjel. 2/3-os agytrösztünk CSINOVNYIKHAJAINAK 3 éves derekas helytállása azt eredményezte, hogy a jövőt a Nemzeti Táncórák-Összetartozás Dala-Összetartozás Napja hármas egységének égisze alatt kell a fiataloknak elképzelniük orgazmusuk eljövetele előtt, közben és után. A legnagyobb gond talán nem is az lenne, hogy a Nemzeti Összetartozás Dalának elkészítői, ötletadói, ennek a brainstorming csapatnak a tagjai úgy, ahogy vannak, szőröstül-bőröstül, a szájukra merték venni Bartókot és Kodályt. Nem, hanem az, hogy sokan erről az egész 'Nemzeti Talpasok Zenei és Párzó Parádéjáról' esetleg azokra az ősi mesterséget űző hölgyek és lepukkant madámok erkölcsöt pallérozó, lelket nemesítő tevékenységére fognak gondolni, amelyre az egyik szépkorú szomszédnénim (nevezzük őt most Sári néninek) is szokott egy pesti háztömbben, bizonyos zajok hallatán. Főleg forró nyári éjszakákon szűrődnek be pesti lakásom nyitott ablakán a nagy nemzeti összetartozás egyre erősödő, sokszor a jajveszékelésig felpörgetett nyögdécselései, amelyekkel a párkapcsolat legszebb pillanatait átélő nemzőképes fiatal honfitársak keltik fel - akarva-akaratlan - az alvó, aludni készülő és egyéb dolgokkal foglalatoskodó (csöndes) publikum figyelmét... Néha, egy-egy indulatosabb pillanatában Sári néni - akinek füléhez még erős 80%-ban eljut az említett 'akusztikus felhozatal' - ilyen éjszakákon ki szokott lépni 3. emeleti franciaerkélyére, és elrikkantja magát, évszázados dühét ráborítva a lakókörnyezetének bizarr tagjaira:

 

"RÁKÓCZI TÉR, RÁKÓCZI TÉR, MI VAN?! MI VAN, RÁKÓCZI TÉR, RÁKÓCZI TÉR, NEM VOLT MÉG ELÉG?! MI, RÁKÓCZI TÉR?!"

 

Én mindenképpen Sári néni véleményét osztanám, ha a barackfás, harmatos mezőn járnék véletlenül, és látnám, ahogy a trianoni traumára orgazmálva ropnák a fiatalok, és idősek húznák a taplalávalóságot...

Merjünk hát nyugodtan nagyokat kefélni, de a többieket, ha lehet, ne vonjuk be feltétlenül olyan hévvel live&acoustic előadásunkba. Nem mindenki szereti a barackot. Ha nekem nem hisztek, legalább Sári néninek higgyetek! Ő 1920. június 4-e előtt született...