ÉLJEN JANCSÓ MIKLÓS!

 

"Hát dolgoztam hiven,
zümmögve, mint a rét.
Milyen könnyű a menny!

A műhely már sötét.

Fáradt meg együgyű,
vagy tán csak jó vagyok
s reszketek, mint a fű
és mint a csillagok." /J. A./
 

Ez a fajta reszketés járhatta át mindannyiunkat, akik most szereplői voltunk a Fiumei úti temetőben a legeslegutolsó Jancsó-filmnek, amelyet már soha nem fognak bemutatni... Szomorúság (ja igen, ez mindig a temetés velejárója), humor (ez nem), kis nevetés (ez sem), önmagunkon nevetés (ez még kevésbé), belerezzenés ebbe a kibaszott kurva életbe, tiszta zene és egyszerű boldogság. Mikibácsi nem engedte, alkatánál fogva nem engedhette, hogy itt mi most csak gyászban és búban, lehorgasztott fejjel bolyongjunk. Sebő a csodálatos Harmatocska c. József Attila-vers eléneklésével szívszaggató örömöt ajándékozott nekem, Cserhalmi a rövid anekdotával kis humanista merengést, Tarr Béla pedig a meghatódottságát/-unkat pörgette föl, amikor beszéde közben kénytelen volt megállni, és halkan így szólt: "most nem megy..."
A sírnál pedig Lovasi András éneklése: "... Kerek ez a zsemle, ... Éljen Garibaldi." - forgatta ki a gyász, a fájdalom magukra húzott lepléből a megemlékezőket, és adta tudtul mindenkinek, hogy mit gondolhat, javasolhat ebben a pillanatban Jancsó: "Gyerekek, bassza meg, ne csináljátok már, dúdoljatok, énekelgessetek ti is egy kicsit, aztán menjetek haza nyugalomban borozgatni, és akkor oké!"
Ez volt eddigi életem legmaradandóbb és legszebb temetése, ha lehet ilyet mondani... Lehet. Itt nem volt giccs, túlhabzás, és nem kellett hallgatni a sokszor visszatetsző - semmitmondó és álszent intimitással átitatott - papi patentmonológokat. Na igen, így is el lehet jutni a mennyekbe. Ahogy Esterházy mondaná: "Jancsó most mindenütt ott van, csak itt nincs..."

102 - Százkettő /Gyarmati Fanni emlékére/

2012-ben a Pozsonyi Pikniken, a 100. születésnapja alkalmából vártuk az erkélye alatt, hogy kijöjjön és üdvözölje az őérte odasereglett (kis) tömeget. Vártuk, de nem jelent meg. "Pedig úgy volt, hogy ki fog jönni!" - mondták, sugdosták a közvetlen közelemben álló fiatal 'jajdecuki' (magukat) riporterek(nek nevező frissdiplomás hölgyekurak) csalódottan, már-már fölháborodva, hiszen így volt meghirdetve a programban... És ők nem vették a fáradságot ahhoz, hogy a diszkrét píáros széllell megküldött látványinformációk burkából kitekintsenek egy pisszenésnyire, és kísérletet tegyenek arra, hogy meglássák, fölfogják és földolgozzák ebben a most sem fogok megjelenni a nyilvánosság előtt című, számomra csodaszámba menő eseményben a tündökölő és szétrohasztott huszadik századot, a szerelmet, az emberséget és alázatot. Fifi néni alig lépett a nyilvánosság elé. Egész életében ügyelt arra, hogy a róla Radnóti által megfestett képhez hű maradjon: most is szilvalekvár illatba burkolózva várja a rőt sövény előtt szerelmét... Más nem is volt neki földi életében, csak Radnóti Miklós. Most fölszállt hozzá innen, mint egy léggömb.