ÜNNEPI FORM(átl)A(n)SÁGOK

Kellemes ünne... Most is elmarad a kellemes karácsony és a boldog új év, kedves nézőink.Álmodjanak (meleg) ételről! Meg 10 fok feletti hőmérsékletről! Fölösleges dolog a hólabdázás. Nincs is hó most. 

A sportszerű szeretetet stadionméretű szegénységben mérjük. Tessék, csak tessék! Ez milliárdok nélkül épül! Korszerű takarékoskodás.......

Vuitton és a koldus találkozása az Andrássyn. Egyre többször egymásba botlanak: Dicsértessék a ...! Áldás, békesség? Most merre tovább? A Hősök tere felé vagy a Gresham irányába?

Oda, ahova nem ér el a szagod. Oda, ahol a nyomorúságod látványa soha nem fogja visszarántani a 24 karátos, fűtött Gucci-nyugalmat a valóság talajára. Már úgysem azon állunk.

Ne merészeld a szabad ég alatt álomra hajtani a fejed! Az ünnepek szentek és sérthetetlenek! Inkább csak gondoljunk a rászorulóra! Mást ne nagyon tegyünk! „Távolságtartó szolidaritás”.

Mindjárt itt van a szilveszter. Haverok, buli, petárda és facebook 'feeling happy, awesome, wonderful and fantastic...'

Ja, hamar eltelt ez az év is. Egy tábla csokoládét velem? Én elfogyasztom, ti nézitek. Még valamit 2015-re?

“Kevesebb vért a köhögésnél

És a munkánál több erõt

S hogy ne kellessen megjelenni

Legalább tíz-húsz esztendõig

Az Úr szine elõtt.” /Ady: Álmodik a nyomor/

“Retteg a szegénytõl a gazdag

s a gazdagtól fél a szegény.

Fortélyos félelem igazgat

minket s nem csalóka remény.” /József Attila: hazám/

- Ha érdekli, elmondhatom hogy süllyedtem ide...

- Nem érdekel, de elmondhatja. /Rejtő Jenő: A tizennégy karátos autó/ 

ANAMNÉZIS (előadás a Katona József Színházban)

Szemerkélő eső, lágy mennydörgés: a Riders On The Storm c. Doors számot hallgatjuk. Majdnem végig.
Egy magyar kórházban vagyunk. A kórház az élet és halál ura. Ott értünk dolgoznak. És ellenünk: hiába repülünk föl a mennyekbe, ha utána úgyis letaszítanak minket a pokolba. S hiába zuhanunk le a pokolba, ha utána úgyis fölrepítenek minket a mennyekbe.
Betegek, betegápolók, orvosok, mentősök napi harca, megalkuvása egymással és egymásért. Az életért. És a halálért. Ezt a borzadállyal teli, de már szinte napi emberi(etlen) rutinná finomodott szélmalomharcot nem lehet kommunikációs tréningeken kiérlelt szókapcsolatokkal, "racionális szemfényvesztéssel" és mismásoló píár-klisékkel megmagyarázni, eltitkolni, ahogy a felsőbb döntéshozók, a politikusok tenni szokták. Az abszurd és a fekete humor sokszor bántó, fájdalmas - mégis kínkeserves kacagásra, nevetésre késztető különleges – egyvelege adhat csak támpontokat a helyzet megértéséhez...
Például ahhoz, ahogy ebben a kórházban a hozzátartozót kezelik akkor, amikor ő halott édesanyját szeretné utoljára megtekinteni. Neki "segít" elsőként a tájékozódásban a meglehetősen egyszerű gondolkodású portás, a 'Portás Józsi', a zsigerileg megfélemlített kisember - aki feletteseinek az ő irányába megmutatkozó "bátor" 'lefelé nem magyaráz(gat)unk, felfelé pedig nem kérdez(get)ünk' hozzáállását, beszólogatását hasonló merészséggel alkalmazza azokkal szemben, akik még nála is gyengébbek vagy elkeseredettebbek. A hozzátartozó végre aztán megtalálja a megfelelő hullaházat, de a hullaházi munkatárs, aki rögvest a 'számla nélküli pénzügyi megoldásokra' próbálja terelni a szót egy gyors 'őszinterészvétem' kíséretében, hirtelen nem találja, melyik fagyasztóban is van az édesanya. Egyáltalán ott van-e a fagyasztóban… Ezt a jelenetet az egykor Vágó István vezette Van benne valami c. vetélkedőnek a zenéje, majd a híres Queen szám, a Bohemian Rhapsody járatja csúcsra... Bánt és nevettet egyszerre. Kicsit szégyelljük magunkat, hogy nevetünk, és kicsit nevetünk, hogy szégyelljük magunkat.
Az előadás a mentős monológjában éri el a tetőpontját. Ez a mentős azt meséli el, milyen érzés volt megérkezniük abba a lakásba, ahová egy férj hívta ki őket földön fekvő terhes feleségéhez, aki hirtelen összeesett, de előtte semmi, de semmi problémája nem volt; az orvosok is mindent rendben találtak nála. Nos, a feleség ott fekszik a szobában mozdulatlanul. A mentősök pedig megpróbálják a fiatal nőt újraéleszteni a falfehérré vált, katatón állapotba merevedett férj, a leendő apa előtt. De semmi. A többszöri újraélesztésnek sincs eredménye. És mindez ott zajlott az apa előtt. A már berendezett gyerekszobában...
Ahogy a Riders On The Storm esőcseppjei szívódnak föl a földben, úgy szívódnak föl ezek a keserves részletek ebben a fekete humorba fojtott előadásban. Szép és kegyetlen látlelet.
Most pedig csend van. Végtelen csend, amit nem hallgat senki.
Eljött hát a Te országod? Ha-ha.

Aluljáró muzsika

Munka után ki a WestEndből, majd le az aluljáróba. Mindenhol ott a nagy sietés és az a vajpuhaságú, a tömegre szépen rákenhető civilizált érdektelenség. Jólnevelten elhalad ez a tömegigénytelenséggel megpakolt való világ a tiszta muzsikaszó mellett, és ez olyan magától értetődő természetességgel történik, mint a levegővétel vagy a pislogás. Pedig érdemes volna megállni néhány percre. Hallgatni, hogyan zenélnek ezek a Nyugati aluljáróban egyre többször felbukkanó srácok. Hungarian folk music. Szabadítsuk ki magunkat 5-6 perc erejéig ebből a 'megyünkelőremegyünkelőrecsakelőrésnemlátunk' gépezetből. Hallgatni arany.

Anyukám mondta

Először csak annyit mondott, hogy távol van a fővárostól. Úgy 200 kilométernyire. Egy gyártelepi vagy 'olajatcserélünkakocsiba' fílinggel körbevett házikóban, és nem is hinném, hogy itt, ez, most, tényleg... Ezért jól gondoljam meg, hogy rászánok-e csaknem egy teljes napot értékes időmből. Majd amikor látta, hogy tétova pillantásokkal próbálok ennél azért erőteljesebb ösztönzést kicsikarni belőle, már úgy folytatta, hogy sejtése szerint olyan élmények közelébe fogok férkőzni, amilyenekről az ember még csak álmodozhatott a hetvenes évek Magyarországán, amikor megtekintette a 'Szindbád' c. filmet, és a 'húsleves-jelenet' láttán egyszer s mindenkorra megtanulta, hol is érdemes keresni az élet értelmét. Szem kitágul, száj nagyra nyílik, aztán lélegzés: be, s ki, be, s ki, egyre gyorsabban, egyre hevesebben. "Baby, I'll take you to the top" - énekli a Rolling Stones. BUMM!
A 'Savanyúkáposztás bárányleves rozmaringos tejföllel' a harmonikus egység mintapéldánya. A savanyúkáposzta, a bárányhús, a rozmaring és a tejföl tökéletes rendben, haptákban várják már, hogy mikor kezdhetik meg egyszerre és ugyanolyan hévvel az ízlelőbimbók megbabonázását. Én pedig csak bámulok magam elé kanállal a számban..., és bátortalanul kezdem el felkutatni a (már előre elképzelt) hibákat az ételemben; de egyelőre semmi... Aztán kötekedni próbálok a levesemmel, be-beszólogatok neki, hogy "Mi van, szidtad az anyukám?!", de nem. Még csak föl sem veszi. Nem találok rajta fogást! /Egyik fogáson sem találtam.../
No, de előítélet ide vagy oda, 'Anyukám mondta' esetében nem tűzforróra hevített, ecettel és egyéb szemfényvesztéssel "feltunningolt" levesről beszélünk. Itt talán maga a Jóisten vigyázta fentről az elkészítés minden egyes fázisát. A második fogás, a 'Zempléni bárány lassan sütve, roppanós zöldségekkel' is hasonló felügyelet mellett készülhetett - és került az asztalomra -, hiszen ebben sem találtam - a mindenben hibát kereső piszkálódásaim ellenére - semmiféle kivetnivalót. A hús olyan omlós, a köret (karamellizált sárgarépa, újkrumpli...) olyan kellemesen roppanósra sikeredett, és a szósz oly természetesen élénkítette fel az ízeket a számban, hogy kezdtem azt hinni, van Isten. Talán most Encsen lakik, és valamelyik dél-franciaországi - Michelin-csillagos - vendéglőből települhetett át hazánkba, hogy a harmóniát, az ízek demokratikus együttlétét itt tanulmányozhassa. Nálunk. Örülök, hogy eljött.

P.S. Ja, a házi málnaszörp (amelyben valódi málna volt, és cukor is legfeljebb csak észrevétlenül sunnyoghatott benne), aztán a leves mellé felkínált valódi házi kenyér is valódi örömérzést okozott nekem.

MÁRCIUSI IFJAK - KÉSZÜLJ, ENDRE, HEPIENDRE! /Galkó Balázs és Szkárosi Endre 'Szörnyű Idő Járás Jelentés' c. költői estje a Nyitott Műhelyben/

 

Hogyan szólhat ma Petőfi vagy Arany hozzánk? Radnóti min gondolkodik ma Orbán Ottóval? Ady Endre és Szilágyi Ákos milyen hepiendre számíthatnak? Hogyan lehetséges leültetni ma az említett költőket egy asztalhoz, hogy együtt gondolkodjanak, poénkodjanak, hogy együtt érezzék, mi is maradt mára 1848. március 15-éből ebben a kicsiny magyar (ugar)világban? És mégis hogy lehet odaképzelni Radnóti mellé Janus Pannoniust, Petőfit, Aranyt, Adyt, akik ráadásul még Szilágyi Ákossal és Orbán Ottóval kvaterkáznak 2014. március 15-én este 7 órakor?! Há' hogy lehet?! A két márciusi ifjú, Szkárosi Endre és Galkó Balázs a majd másfél órás költői estje alatt nekem megadta a lenyűgöző válaszokat. Humorral és (ön)iróniával felvértezve mindig van lehetőség a megújulásra, a gondolatok ápdéjtelésére... Ahogy Esterházy Péter is mondja: "A világban, bármely rettentő pillanatában, mindig van humor, csak nem mindig találtatik ember hozzá."

"Állatoknak tartottátok
A népet;
Hát ha most mint állat fizet
Tinéktek?

Mit hord össze maga itt, Sándor?!
Milyen illetlen szavakat hadar itt, Sándor?!
És egyáltalán, milyen ízléstelen gatyába táncol?!

Magyar ember ilyen csúnyákat nem mond!
Magyar ember a száján pecsétet hord!
Fúj, Sándor! Maga paraszt. Vagy hentes.
Maga nem elég pártkomfort bennfentes."

ÉLJEN JANCSÓ MIKLÓS!

 

"Hát dolgoztam hiven,
zümmögve, mint a rét.
Milyen könnyű a menny!

A műhely már sötét.

Fáradt meg együgyű,
vagy tán csak jó vagyok
s reszketek, mint a fű
és mint a csillagok." /J. A./
 

Ez a fajta reszketés járhatta át mindannyiunkat, akik most szereplői voltunk a Fiumei úti temetőben a legeslegutolsó Jancsó-filmnek, amelyet már soha nem fognak bemutatni... Szomorúság (ja igen, ez mindig a temetés velejárója), humor (ez nem), kis nevetés (ez sem), önmagunkon nevetés (ez még kevésbé), belerezzenés ebbe a kibaszott kurva életbe, tiszta zene és egyszerű boldogság. Mikibácsi nem engedte, alkatánál fogva nem engedhette, hogy itt mi most csak gyászban és búban, lehorgasztott fejjel bolyongjunk. Sebő a csodálatos Harmatocska c. József Attila-vers eléneklésével szívszaggató örömöt ajándékozott nekem, Cserhalmi a rövid anekdotával kis humanista merengést, Tarr Béla pedig a meghatódottságát/-unkat pörgette föl, amikor beszéde közben kénytelen volt megállni, és halkan így szólt: "most nem megy..."
A sírnál pedig Lovasi András éneklése: "... Kerek ez a zsemle, ... Éljen Garibaldi." - forgatta ki a gyász, a fájdalom magukra húzott lepléből a megemlékezőket, és adta tudtul mindenkinek, hogy mit gondolhat, javasolhat ebben a pillanatban Jancsó: "Gyerekek, bassza meg, ne csináljátok már, dúdoljatok, énekelgessetek ti is egy kicsit, aztán menjetek haza nyugalomban borozgatni, és akkor oké!"
Ez volt eddigi életem legmaradandóbb és legszebb temetése, ha lehet ilyet mondani... Lehet. Itt nem volt giccs, túlhabzás, és nem kellett hallgatni a sokszor visszatetsző - semmitmondó és álszent intimitással átitatott - papi patentmonológokat. Na igen, így is el lehet jutni a mennyekbe. Ahogy Esterházy mondaná: "Jancsó most mindenütt ott van, csak itt nincs..."

102 - Százkettő /Gyarmati Fanni emlékére/

2012-ben a Pozsonyi Pikniken, a 100. születésnapja alkalmából vártuk az erkélye alatt, hogy kijöjjön és üdvözölje az őérte odasereglett (kis) tömeget. Vártuk, de nem jelent meg. "Pedig úgy volt, hogy ki fog jönni!" - mondták, sugdosták a közvetlen közelemben álló fiatal 'jajdecuki' (magukat) riporterek(nek nevező frissdiplomás hölgyekurak) csalódottan, már-már fölháborodva, hiszen így volt meghirdetve a programban... És ők nem vették a fáradságot ahhoz, hogy a diszkrét píáros széllell megküldött látványinformációk burkából kitekintsenek egy pisszenésnyire, és kísérletet tegyenek arra, hogy meglássák, fölfogják és földolgozzák ebben a most sem fogok megjelenni a nyilvánosság előtt című, számomra csodaszámba menő eseményben a tündökölő és szétrohasztott huszadik századot, a szerelmet, az emberséget és alázatot. Fifi néni alig lépett a nyilvánosság elé. Egész életében ügyelt arra, hogy a róla Radnóti által megfestett képhez hű maradjon: most is szilvalekvár illatba burkolózva várja a rőt sövény előtt szerelmét... Más nem is volt neki földi életében, csak Radnóti Miklós. Most fölszállt hozzá innen, mint egy léggömb.

Nincstelenek /Szégyen?/

"... A kölyökmacska a legjobb. Aztán a macskát szorosan bevarrják egy kicsi zsákba, hogy ne tudjon ficánkolni, és az alvó gyerek füle mellett agyonverik ... Azt akarják, hogy a fáradt gyerek ne ébredjen fel, de hallja a macska szenvedését. Hogy átmenjen bele az állat halálfélelme. ... "Kiverik az álmokat belőle, azt mondják. Körbeállják, és azzal a rövid cseresznyebottal, amellyel a napraforgó bugájából verik ki a szemeket, azzal ütik agyon a macskát", mondja. ... Az alvó arca ilyenkor megrándul, és ha elég komótosan verik agyon a macskát, egészen eltorzul. Innen tudják, hogy használni fog a tortúra. Ott állnak és figyelik a kicsi zsákot. A párnán ütik, halkan puffog. ..."




Milyen állat az ember? Milyen ember az állat? - tesszük föl magunknak többször is a megváltó válaszra váró(?), humánus szempontokat még magában rejtő kérdést, miközben Borbély Szilárdnak a Nincstelenek c. könyvét olvassuk, olvassuk, olvassuk... és nem tudjuk letenni. Nem igazán van hozzá bátorságunk, de mégis kénytelenek vagyunk belekukucskálni az emlékezetünk elől eltakar(ítot)t valóság apró és velőtrázó történéseibe. Aztán egyszer csak sarkig kitárul előttünk az ajtó, és ott néz velünk farkasszemet a sárgaföldig leivott állapotban vegetáló nyomorult, rohadt élet, amely mindannyiunk szégyene. Mindannyiunké? Ühüm. Azoké, akik a világból a 'cuki-mosolygós-édi' c. 'pozitívankellgondolkodnihogyelőrejussunk' típusú pszichológia és világmegváltó(nak hitt) ezotéria világában - akarva-akaratlan - elzárják magukat a valóságtól és az emlékezéstől. Aztán azoké, akik emlékezni nem akarnak, nem mernek, vagy egyszerűen csak szégyellenek emlékezni, mert az kellemetlen. Kellemetlen, mert megmutatja számu(n)kra az igazat, nem csak a valódit...
Amikor elolvastam Borbély Szilárdnak ezt a könyvét, azonnal eszembe jutott a Mundruczó Kornél által rendezett Szégyen c. előadás, amit tavaly láttam a Trafóban. Ez a két élmény itt és most összecsordult előttem, és megrendülten próbálom feldolgozni... Nehéz elhinni, hogyan is lehet ilyen szikár és letaglózó őszinteséggel bemutatni azt, ahogy a nem mindennapi, barbár kegyetlenkedések megszokottá, életünk elfogadott részévé válnak. Olyan sima, egyszerű dolgokká: ahogy bekötjük a cipőnket, vagy ahogy visszadugjuk kezünket a nadrágunk zsebébe...
Ezek után mindig, minden esetben az igazat szeretnénk mondani és hallani. Kövessük hát József Attilát! A halálba?