A kerékpáros "Stradivari"

/"Még gyermek az ég rőt szíve, a Nap.
Az én szivem is gyerek,
arcom befejezetlen és
szemeim töretlenek." - Weöres Sándor: Hegedű-partíta (részlet)/

Azzal a szándékkal látogatunk el a veszprémi várba, hogy fölkeressük a nemrég nyílt hegedűkészítő műhelyt, amiről már sok szépet hallottunk. Hiteles forrásunk maga a műhely tulajdonosa, a hegedűkészítő mester, akit jól ismerünk és jó régóta, így szinte a nyakunkat tennénk rá, hogy az, amit látogatásunk során a helyszínen tapasztalni fogunk, maradandó emlékként ivódik majd elménkbe. És igen: újra tanúbizonyságot szerzünk egy olyan ritka hozzáállásról, amelyben a lelkes, lelkiismeretes, szorgos aprómunkát végző mesterember igényessége a lehető legtermészetesebb módon fonódik össze a világot sokféle szempontból megközelíteni tudó embertársunk alázatával és humorával.

Legelőször a különféle (régi) szerszámok, hegedűk kezdik el a történetmesélést a maguk sajátos stílusában. Ebben az egyszerre családi történetfoszlányokat és évszázados zenetörténetet föl-fölcsillantó dolgozószobácskában olyan intenzív élményzuhatag szakad ránk, amely szinte térdre kényszeríti  a meghökkent embert... Csak ezután tudjuk igazán figyelemmel hallgatni és kérdezni munkájáról, a helyről és a veszprémi (zenei) életről a műhelyét a Veszprémtől 10-15 km-re fekvő - számunkra kellemes gyermekkori emlékeket idéző - bakonyi faluból (Lókút) a várnak talán a legszebb panorámájával megáldott kis szegletébe áthelyező hegedűkészítő pajtásunkat, Sümegi Elemért. Az ő szemléletmódja manapság hiánycikknek számít, hiszen a futószalagon gyártott gondolkodás és gondolat, a 'minél gyorsabban minél többet' típusú profitorientált szellemi kínzókamra világ ezt az értéket nem feltétlenül tekinti komoly anyagi haszonnal járó beruházásnak, még kevésbé propagálandó dolognak: vagyis az itteni szellemi "áru" megfizethetetlen... Nekünk is megfizethetetlen, igaz másképp.

Az 1936-ban készült, évszázadokon átívelő értéket képviselő kerékpárja hűen tükrözi Elemér gondolkodását: hajtani pontosan, körültekintően, és másokra figyelve menni előre az úton. Nem pedig mindenen és mindenkin keresztülgázolva jutni el az úgynevezett "csúcsra". Az ő hajtásának a középpontjában nem  a 'cél szentesíti az eszközt' nevű, az emberek körében egyre kevesebb valódi méltatlankodást kiváltó szlogen áll. Egy ilyen biciklit tényleg az Elemér típusú ember tud hosszasan megülni. Az, aki tud tűnődni a SZÉP és az IGAZ fölött. Aki tehetségével képes megjeleníteni  a SZÉPet és IGAZat. Az olaszos, toszkán csodába burkolt veszprémi panoráma mindenképp támogatja Elemért az elmélyült és kreatív gondolkodásban, amely egyik föltétele kézzel művelt értékei megteremtésének. Egyik, de nem egyetlen. Legalább ilyen fontos az, hogy az ember körbe legyen véve ÉLŐ ingerekkel, hogy kíváncsi diákok, felnőttek, nagynevek és kicsik is a világ különböző helyeiről jöjjenek ide érdeklődni, kérdezősködni, vagy kizárólag ámulni és bámulni, itt hagyni egy névjegyet, majd (újra) visszatérni valamikor ebbe a kézműves szentélybe. 

Természetesen a hajtás és a napi munka után az évszázados hagyományokkal bíró varázsital teszi a legnagyobb szolgálatot a megfáradt léleknek. Az itóka nincs elrejtve, ott találjuk a nyereg alatt, a szerszámtartó tasak helyén. Hajtsunk hát föl... oda a veszprémi várba!

Egy délután a 100 évesek között

 

 

 Ha egy üres, nyugodt délután egészen véletlenül eszünkbe jutna elsétálni az egykori Óbudai Gázgyár munkás- és tisztviselőtelepére, ne habozzunk, hanem azonnal kerekedjünk föl, mert egy - a turisztikai látványosságok fősodrába hát nem igazán beletartozó - kis csodavilágba fogunk csöppenni, ahol a természet és az építészet irigylésre méltó összhangot teremt város és falu között, és ez számunkra egy isteni meglepetés ezen a délutánon. 100 éve ez a(z egyik) napi ajándék itt! Csak nem nagyon fedeztük még föl a városnak ezt az igéző "múzeumát". Ugyanis gyakran - előítéleteinktől vezérelve - úgy gondoljuk, hogy a városnak a városközponttól több kilométerre lévő ismeretlen, elhanyagolt részét már kieső, látogatásra érdemtelen helynek kell tekinteni. Mi több, nem létezőnek. És ha ehhez még hozzátapad valami munkás szó is meg gázgyár, no akkor meg végképp... 

 

 

A rendezett porták és a méltósággal teli mágikus platánfák meghittsége tisztelettel lelassítja az odaérkező látogató lépteit, majd nyugalomra és gondolkodásra inti őt. Aztán mégis eszeveszett gyorsasággal leplezi le és tárja föl előttünk ennek a mikrovilágnak a mikromindennapjait a 100 éves történetével együtt. A gondolatok az embert hol a Wekerletelepre, hol pedig Prágába röpítik, ide-oda... Bizony nem kis teljesítmény néhány másodperc alatt ilyen távolságokat beröpülni, és ezt mind ennek a 100 éves, 5-10 perces sétával bejárható volt munkástelepnek köszönhetjük.  

Meglepő a tisztaság, az, hogy eldobott szeméttel nem igazán találkoztam. Így sokkal gördülékenyebben megy a szemlélődés, olykor-olykor a(z egészséges) múltidézés, és nem a múltba révedés. Az egyik ott élő lakó (hívjuk őt Frici bácsinak), akivel beszédbe elegyedtem, azt mondta, hogy itt nagyrészt már csak idős emberek laknak. Nem véletlen hát, hogy ebből a platános-méltóságos-látóhatáron túli intimitásból föl-fölsejlik egyfajta magára hagyatottság érzése. Úgy tűnik, hogy a rendezettség és a békesség ellenére az enyészeté lesz ez a terület is... Frici bácsinak a válaszadás utáni kissé beletörődő, lassú távolodása is ennek a benyomás(om)nak a jogosságát látszik igazolni? Ki tudja...