Nincstelenek /Szégyen?/

"... A kölyökmacska a legjobb. Aztán a macskát szorosan bevarrják egy kicsi zsákba, hogy ne tudjon ficánkolni, és az alvó gyerek füle mellett agyonverik ... Azt akarják, hogy a fáradt gyerek ne ébredjen fel, de hallja a macska szenvedését. Hogy átmenjen bele az állat halálfélelme. ... "Kiverik az álmokat belőle, azt mondják. Körbeállják, és azzal a rövid cseresznyebottal, amellyel a napraforgó bugájából verik ki a szemeket, azzal ütik agyon a macskát", mondja. ... Az alvó arca ilyenkor megrándul, és ha elég komótosan verik agyon a macskát, egészen eltorzul. Innen tudják, hogy használni fog a tortúra. Ott állnak és figyelik a kicsi zsákot. A párnán ütik, halkan puffog. ..."




Milyen állat az ember? Milyen ember az állat? - tesszük föl magunknak többször is a megváltó válaszra váró(?), humánus szempontokat még magában rejtő kérdést, miközben Borbély Szilárdnak a Nincstelenek c. könyvét olvassuk, olvassuk, olvassuk... és nem tudjuk letenni. Nem igazán van hozzá bátorságunk, de mégis kénytelenek vagyunk belekukucskálni az emlékezetünk elől eltakar(ítot)t valóság apró és velőtrázó történéseibe. Aztán egyszer csak sarkig kitárul előttünk az ajtó, és ott néz velünk farkasszemet a sárgaföldig leivott állapotban vegetáló nyomorult, rohadt élet, amely mindannyiunk szégyene. Mindannyiunké? Ühüm. Azoké, akik a világból a 'cuki-mosolygós-édi' c. 'pozitívankellgondolkodnihogyelőrejussunk' típusú pszichológia és világmegváltó(nak hitt) ezotéria világában - akarva-akaratlan - elzárják magukat a valóságtól és az emlékezéstől. Aztán azoké, akik emlékezni nem akarnak, nem mernek, vagy egyszerűen csak szégyellenek emlékezni, mert az kellemetlen. Kellemetlen, mert megmutatja számu(n)kra az igazat, nem csak a valódit...
Amikor elolvastam Borbély Szilárdnak ezt a könyvét, azonnal eszembe jutott a Mundruczó Kornél által rendezett Szégyen c. előadás, amit tavaly láttam a Trafóban. Ez a két élmény itt és most összecsordult előttem, és megrendülten próbálom feldolgozni... Nehéz elhinni, hogyan is lehet ilyen szikár és letaglózó őszinteséggel bemutatni azt, ahogy a nem mindennapi, barbár kegyetlenkedések megszokottá, életünk elfogadott részévé válnak. Olyan sima, egyszerű dolgokká: ahogy bekötjük a cipőnket, vagy ahogy visszadugjuk kezünket a nadrágunk zsebébe...
Ezek után mindig, minden esetben az igazat szeretnénk mondani és hallani. Kövessük hát József Attilát! A halálba?