„Tudja, Pircsikém, az a szitu, hogy most jöttünk haza Spanyolból, ott vettem egy pár dolcsiért ezt a csini nacit meg ezt a cuki pulcsit. Van még kábé tíz nap szabim, úgyhogy holnap leugrunk a Balcsira…” – osztotta meg élményét az egyik vásárló az ismerősével valamikor a hetvenes évek közepén, a Fény utcai piacon. Az említett idézetet egyik kedvenc egyetemi olasztanáromtól kölcsönöztem.
A Facebook a Gutenberg-galaxis végét jelző időszak talán egyik legmeghatározóbb állomása/vallomása, egyfajta példázatgyűjtemény. Ez a gyűjtemény a kulturális VÉG eljövetelének közeli időpontját előrejelző várakozások keltette izgalmakat próbálja felerősíteni. A XX. század során már többször megjelentek vészmadarak, hogy figyelmünket felhívják pl. arra, hogy „Jaj vége a színháznak, mert megjelent a televízió! Jaj befellegzett az élő koncerteknek, mert megjelent a videó, cd!”, és még lehetne sorolni. A VÉG eljövetelének aktualitását mindig megcáfolta a történelem. Én ezért nem tartok attól, hogy a kultúra égisze alól elő-elősomfordáló középszerűség és gagyi majd valami jelentős fordulatot hoz. Nem hoz. Mindig is a tömegek érzelem- és értelemformáló ereje marad.
Csak a Fény utcai piac, Édes Anyanyelvünk Színháza, a világhálónak köszönhetően immár az élmény- és örömszerzés sokmilliós tömeget vonzani tudó, kimeríthetetlen kincsesbányájává változott. Így mindenki egyszerre hallhatja, láthatja, hogy Pircsike és Ancika, vagy Csucsu és Palcsi, Klári, Ági, Teri, Bori, Józsi, Feri, Laci, Imi miről mit gondol, és milyen intenzitással gondol/vagy próbál gondolkodni. Próbál gondolkodni, de nem mindig fűlik hozzá a foga. A mai Palcsink és Pircsink általában a LÁJK és MOSOLY jel nélkülözhetetlen kellékével - a LÁJKot és MOSOLYt még nyomatékosabbá tevő szavakkal, rövid, csattanós szófordulatokkal - teszi naprakésszé a fent említett idézet példaértékű kifejezéskészletét, amely számtalan nyelvészeti kurzusnak szolgál(ha)t témájául. Álljon hát itt néhány jellegzetes példa, amely a hetvenes évekből megőrzött nyelvi kétszótagos kultúrhagyományt (becenevén: gügyögés) - a maga eredetiségében - viszi tovább anélkül, hogy egy picit is csorbítaná azt:
„Annyirrraaaaaaaaaaaaaaaaaaaa cukiiiiii”, „LOVE:)”, „ME &MY LOVE :)”, „jaaaaaj de jóóóóóóóóóóó!:)”, „boooooldooog vagyok nagggggyon:)”, „aranyoooooooos:)”, "ari és cukiiiiiiiiiiiiii, nagyooooon! :)", „boldog szülcsinapcsit! :)”; „uncsitesóm és barinőm:)”.
Ez az igazi magyar kétszótagos kultúra! A kovi ubi, nari, pari, máki buki, meglepi, szülcsinapcsi pazar történetének folyománya. Gügyögünk, és közben élvezzük, hogy milyen bámulatosan adjuk ki magunkból azt a gyermeket, aki talán soha a büdös életben nem szerettünk volna lenni…
A meghittség háborítatlanságát megérteni nehézkes, időigényes dolog. Azonban a CACIB díjas cocker spániellé válás - mindenki szeme láttára, füle hallatára (Csovi-csovi, Jasper – Papp Rita - Bodnár Attila szerzőpáros remekműve) - nem igényel nagy erőkifejtést, elménkre nem nehezedik a szavak, hosszabb mondatok megformálására tett nehéz kísérletek roppant súlya. Gondolkodás nélkül sújthatunk le gondolatainkkal bárkire:
„Legyen ezer ilyen boldogságos napoooooooooooood méééééééééééég!”; „Szép vagy és aranyoooos!:)”; „Annyiiiiiiiiira szép és édes vaaaagy!”; „Szupcsi ez a ruciiiii!”, „Imáááááááááááádoooomm!”, „annyiraaa, de annyira cool ezzzzzzzzzzzzz!”.
Bárkire,
- aki ismerős, akit egyszer láttunk az utcán kb. 10 éve (vagy kétszer).
- akivel két szót váltottunk (netalántán hármat).
- akihez annyi közünk van, hogy semmi közünk hozzá.
- akihez annyi közünk van, hogy egy munkahelyen dolgozunk. Ő is dolgozik, én is. És ez a tény emelte kapcsolatunkat barátivá, meghitté körülbelül 23,5 másodperc alatt. A kötelező napi munkakapcsolatok gyors és zökkenőmentes "jóbaráti" kapcsolattá magasztosulásának egyik hiteles lenyomatát őrzi a Facebook.
Ezek a baráti Facebook-os kapcsolatok dicséretes mértékben át vannak itatva a formanyomtatványokból bármikor előhúzható sablonkifejezésekkel, amelyekből csupán egyetlenegy dolog hiányzik: a személyesség őszintesége, egyfajta eredetiség, maga a karakter. A számtalan üzenőfalra kitett üzenetek vagy ÜZIK a „beállás a sorba” (felteszem magam, nosza, a futószalagra…) személytelenségébe burkolózva próbálnak személyesek lenni, eredetinek hatni, kísérelnek meg unikummá válni, de a legjobb esetben is csupán a Kőbányai világos sör és a Coca-cola nyomasztó tömegtermékeinek lapos, semmitmondó, ragacsos konzumkultúrájával vetekedhetnek.
A születésnapját ünnepelő személy üzenőfalára feltett születésnapi jókívánság ÜZIK mennyisége /10-20-40-200-400!/ árulkodhat arról, mennyire népszerű is a szóban forgó személy, s mennyire is szeretik őt a "barátai". Száguldás, Facebook szerelem, száguldás...
ÜZIK jönnek-mennek, KAPCSIK szövődnek, s azok is jönnek-mennek a BARINŐvel együtt. Néha meg TALI, ami előtt egy TELCSI (időpont egyeztetés), legyen egy kis FIGYU egymásra, és utána már rátérhetünk arra, hogy MIZU. Mindenki részese ennek a megrendítő performance-nak. A személytelenség igénytelenségének.
De ha a személytelenség igényes, akkor is személytelenség marad. A közvetlenül a címzettnek eljuttatott üzenetek, amelyeket csakis a címzett láthat, olvashat, túlontúl személyessé válnak, és ezt a személyességet a közhelyek kimeríthető tárházában turkáló közép- és kisszerűség már nem bírja feldolgozni. Nagy a szellemi teher. Az ilyen típusú, valóban személyes üzenetek valódi gondolatokat generál(hat)nak, és ez már egy hosszabb, tartalmasabb dialógus felé lökheti a két fél közötti, legfeljebb 2-3 tagmondatból álló „eszmecserét”. Ennek a Facebook börtönnek/szabadságnak íratlan szabályaival számos esetben nem összeegyeztethető a személyes mondandó, gondolat markáns különbözősége.
És ne csodálkozzunk azon sem, ha megtudjuk autóvezetés közben, hogy az a stoppoló figura ott az út szélén csupán LÁJKolt… SMILEY nélkül.
Ugye, neked is jó volt?
