"Egy barack lesz!” - fordult a vendég egy kora hajnali időpontban a pult másik oldalán álldogáló kiszolgáló személyzet egyik tagjához. Gyorsan peregnek a percek ilyenkor, pedig de jó is lenne, ha cammognának, ha a vén Idő elunná az örökös vándorlást, s valahol esetleg ő is leheveredne a kék árnyak ölére... 3-4 perc arra, hogy szabadjára engedjük a világot, s önfeledten ölelkezzünk a Nyugalommal.
A kis féldecis üveg, a „csavaros kifli”, rendszereken átívelő népszerűségéből cseppet sem veszített. Bárhol is pillantom meg a(z eldobott, elkallódott) parányi üveget pöttöm kupakjával a tetején, másodpercek alatt megelevenednek a figurák, a hozzá kapcsolódó történetek főszereplői, akiknek vajmi kevés tudomásuk lehet arról, milyen értékes „leletet” hagytak maguk után... Ez a való világ, nem pedig a Big Brother és a Való Világ.
A „lelet, a minta” (mely irományom későbbi részében másféle „mintaként” tűnik majd föl) Rejtő Jenő-i panorámát tár elénk, s példás igyekezettel forgatja gondolatainkat a kocsma emberi sorsokat meghatározó világa körül. Piszkos Fred, Török Szultán, Senki Alfonz, Csülök vagy Gorcsev Iván többféle formában reinkarnálódnak, hogy az adott hely légköréhez a lehető legtökéletesebben tudjanak illeszkedni. Tipikus figurák, fix típusok. Velük biztosan mindenki találkozott már valahol.
No de mi a helyzet akkor, ha az előbbi szereplők által fémjelzett emlékezetes „előadást” a kocsma világától meglehetősen távol eső helyen tekintjük meg?
Egy szokásos őszi reggelen átmentem a boltba kifliért, nem „csavarosért”, majd a reggeli elfogyasztása után szedelőzködni kezdtem, hogy még időben a kórházba érjek egy laborvizsgálatra. A váró már tele volt a rendelés előtt legalább fél órával, akárcsak az „- Egy barack lesz!” hajnali performance-ok helyszínéül szolgáló talponállók a munkába indulás előtt. Az emberek álmosan várakoztak, az arcok inkább a beletörődést, mint a nyugalmat, a halk dialógusok inkább a bizonytalanságot, mint a másokra légy tekintettel intelem udvariasságát sugározták. Miközben csöndben vártuk az orvost, nyugalmam intimitásának tükörsima felületét valami azért karcolgatni kezdte. Az egyik várakozó társam kezén akadt meg tekintetem. Egy „csavaros kiflit” szorongatott, s közben lassan, tétován forgatta fejét.
Hősünk, a Möszjő olyannak tetszett, mint az egyszerű gondolkodású, jó szándékú gyermek, aki, miután életében először elkövetett egy bocsánatos bűnt, szemét olykor-olykor lesütve várja a feddő, korholó szavakat. Várja, de azok csak nem érkeznek. Aztán végül rádöbbenek az arcán megjelenő kifejezés valódi értelmére: David Copperfieldet és Rodolfót megszégyenítő bravúr kellett ahhoz, hogy a Möszjő a vizeletmintát bejuttassa a „csavaros kiflibe”. A Möszjő arcát halovány pirosra színezte a szende szemérem, hiszen hősünk - akarata ellenére - jól felidézhetővé tette szinte mindenki számára a mosdóban hajnalhasadáskor - tisztes szorgalommal - teljesített feladatot. A lopva figyelő és titkolózó barna szempár speciális élmények átélését látszott visszaigazolni: a Möszjő azon a nevezetes hajnalon igencsak kellemetlennek találhatta az üveg szűk nyakával való érintkezést.
