„10 forint a forró lángos, le van szarva Kádár János” - írta ki valamikor a '60-as évek derekán egy WC falára az Átkos édeskés, hónaljszagú világának ellentmondásaira meglehetős érzékenységgel reagáló dühös „elkövető”, akinek kilétét az irigylésre méltó buzgalommal megindított - és lefolytatott - tejleskörű rendőrségi vizsgálat után sem sikerült a hatóságoknak felfedniük.
A lángossütők zsírpapíros, piacos hangulattöredékekből összeálló exkluzív világa lakmuszpapírként mutatja meg a múlt bánatos, bámulatos eseményeit, intim történéseit, visszaröpítve a szemlélődőt egészen a XIX. század végéig.
A fényképen látható lángossütő a XI. kerületben, a Fehérvári úti villamos remíz (vagy ha így szebben szól: villamos kocsiszín) közvetlen közelében áll egymagában. Szavakkal megragadni igen nehéz azt, amit ez a kis vendéglátóipari egység előkapar a(z áldott) múltból, amelyben a Symphonia, Sopianae cigaretta elszívása, a Hubertus felhörpintése és a békebeli Szindbád gasztronómiai csatangolása egy különleges korszak falanszterketrecéből való szabadulás vágyát egyszerre igyekeznek felébreszteni, a reményvesztettségből kiutat mutatni, megtalálni a fényt az alagút végén...
Ennek a fénynek a sugarai törnek meg annak a sajátos történelmi magyar prizmának élein, amelyet e lángossütőnek (is) a maga kissé groteszk, méltóságos megjelenése hivatott megformálni. Először talán a cégér szövegét érdemes szemrevételezni, ami egy erőteljes képzeletbeli mozdulattal emeli ki ezt az eleganciával terpeszkedni kívánó bódét abból a kissé lepusztult, külvárosi környezetből: LÁNGOS SZAKÜZLET. Mily szépen is cseng ez a két szó! Benne van egyfajta finom, visszafogott küldetéstudat: „Ez itt kérem nem az, ami, hanem ez több!” Ennek itt jelentése, mi több JELENTŐSÉGE van! A szaküzlet az komoly dolog, nem a divatos fast food kajálda, ahol mindenféle árucikket, kacatot, gyorséttermek másodpercek alatt elkészíthető futószalag termékeit kínálják. Nem! Itt kérem csakis lángos kapható, ahol ügyelnek a részletekre, szakavatott emberek vigyázzák a munkafolyamatok minden egyes fázisát. Ez a vendéglátóipari egység erre specializálódott. Ennek a lángos szaküzletnek minden bizonnyal nincs konkurenciája ezen a vidéken, mégis kevesen tudnak róla, és tán még kevesebben járnak a csudájára. Rejtve marad, nem csinál magának reklámot. Nem is illene ehhez a József Attila által mély szépséggel leírt külvárosi, gyárudvaros zónához a fogyasztói társadalom parasztvakító, hülyítő, romboló reklámdömpingje és csinnadrattája.
Itt csend van, de nem háborítatlanság, szürkeség, de nem panelfíling, hanem borostás beleolvadás, észrevétlenség, ami azt üzeni a publikumnak, hogy na, akkor gyere, fedezz fel itt engemet, hiszen a részletek a sivárnak tűnő környezetből csak a hatásvadász elemektől megtébolyodott szürke tömegember számára nem rajzolódnak ki kellő kontúrral.
És egyszer csak a(z elején még panelszürkeségnek tűnő) részletek boszorkányos ügyességgel varázsolnak bele minket abba a helyzetbe, ahol Szindbád és a working class hero ücsörögnek egy padon, amint éppen viccből egy sajtos-tejfölös lángost fogyasztanak. Ez a közös élményük, bár teljesen másként és máshol élik életüket.
Talán úgy érezhetik magukat ezen a képzeletbeli lakomán, mint a Balatonon a puha diktatúra éveiben az NDK-s és NSZK-s turisták, amikor csakis a magyar tengeren találkozhattak és beszélgethettek egymással nyugalomban, vigyázó tekintetek titkos kísérete nélkül.
Hát ezek után én is megkóstoltam egy lángost a széles választékból. Tejfölöset. És láss csodát, nagyon kellemesen csalódtam! A lángost szépen helyezték rá a kellemesen csörgő zsírpapírra, és az udvarias eladó nem fukarkodott a szalvétával sem. Friss, ropogós lángos került elém, amelyen a tejföl nem folyt szerteszéjjel, nem áztatta a tésztát a közepén hártyavékonyra. Ez a lángos bírta a gyűrődést, kulturált módon állta a sarat, ööö... a tejfölt.
Alkalmasint ezek azok az élménydarabkák, amelyek a lángost lángossá teszik, a szaküzletet pedig szaküzletté avatják. A lángos mint olyan szemérmetes szimbólummá vált, akkor is, ha erről nem igazán óhajtunk tudomást venni. A Kádár-kor társadalmának értékes lenyomatát őrző étel nyelvi szempontból is tartogat(ott) még némi meglepetést:
A nagy magyar-olasz szótárban - amelyet még a 60-as években adtak ki, és azóta is csak másodlagosan frissítettek - a következő olasz szót találjuk a lángosra:
PIZZA
Ennek a(z intellektuális) feldolgozása bizony nem egyperces meló, és egyszer talán ebből is kereked(het)ne egy újabb sztori.
Addig pedig lehet nosztalgiázni a Burzsoá Nyugdíjasok zenekarral:
"10 Ft a forró lángos, le van szarva Kádár János!/20 Ft a meleg lángos, éljen soká Kádár János!/50-es a langyos lángos, mi lesz velünk, Kádár János? /100 Ft a hideg lángos, gyere vissza Kádár János! /Nyugdíjasnak nincsen lángos, nem segít már Kádár János..."
http://www.youtube.com/watch?v=joiZrJmrziM
