Lájkok, szmájlik színlelt orgazmusa

„Tudja, Pircsikém, az a szitu, hogy most jöttünk haza Spanyolból, ott vettem egy pár dolcsiért ezt a csini nacit meg ezt a cuki pulcsit. Van még kábé tíz nap szabim, úgyhogy holnap leugrunk a Balcsira…” – osztotta meg élményét az egyik vásárló az ismerősével valamikor a hetvenes évek közepén, a Fény utcai piacon. Az említett idézetet egyik kedvenc egyetemi olasztanáromtól kölcsönöztem. 

A Facebook a Gutenberg-galaxis végét jelző időszak talán egyik legmeghatározóbb állomása/vallomása, egyfajta példázatgyűjtemény. Ez a gyűjtemény a kulturális VÉG eljövetelének közeli időpontját előrejelző várakozások keltette izgalmakat próbálja felerősíteni. A XX. század során már többször megjelentek vészmadarak, hogy figyelmünket felhívják pl. arra, hogy „Jaj vége a színháznak, mert megjelent a televízió! Jaj befellegzett az élő koncerteknek, mert megjelent a videó, cd!”, és még lehetne sorolni. A VÉG eljövetelének aktualitását mindig megcáfolta a történelem. Én ezért nem tartok attól, hogy a kultúra égisze alól elő-elősomfordáló középszerűség és gagyi majd valami jelentős fordulatot hoz. Nem hoz. Mindig is a tömegek érzelem- és értelemformáló ereje marad.

Csak a Fény utcai piac, Édes Anyanyelvünk Színháza, a világhálónak köszönhetően immár az élmény- és örömszerzés sokmilliós tömeget vonzani tudó, kimeríthetetlen kincsesbányájává változott. Így mindenki egyszerre hallhatja, láthatja, hogy Pircsike és Ancika, vagy Csucsu és Palcsi, Klári, Ági, Teri, Bori, Józsi, Feri, Laci, Imi miről mit gondol, és milyen intenzitással gondol/vagy próbál gondolkodni. Próbál gondolkodni, de nem mindig fűlik hozzá a foga. A mai Palcsink és Pircsink általában a LÁJK és MOSOLY jel nélkülözhetetlen kellékével - a LÁJKot és MOSOLYt még nyomatékosabbá tevő szavakkal, rövid, csattanós szófordulatokkal - teszi naprakésszé a fent említett idézet példaértékű kifejezéskészletét, amely számtalan nyelvészeti kurzusnak szolgál(ha)t témájául. Álljon hát itt néhány jellegzetes példa, amely a hetvenes évekből megőrzött nyelvi kétszótagos kultúrhagyományt (becenevén: gügyögés) - a maga eredetiségében - viszi tovább anélkül, hogy egy picit is csorbítaná azt:

„Annyirrraaaaaaaaaaaaaaaaaaaa cukiiiiii”, „LOVE:)”, „ME &MY LOVE :)”, „jaaaaaj de jóóóóóóóóóóó!:)”, „boooooldooog vagyok  nagggggyon:)”, „aranyoooooooos:)”, "ari és cukiiiiiiiiiiiiii, nagyooooon! :)", „boldog szülcsinapcsit! :)”; „uncsitesóm és barinőm:)”.

Ez az igazi magyar kétszótagos kultúra! A kovi ubi, nari, pari, máki buki, meglepi, szülcsinapcsi pazar történetének folyománya. Gügyögünk, és közben élvezzük, hogy milyen bámulatosan adjuk ki magunkból azt a gyermeket, aki talán soha a büdös életben nem szerettünk volna lenni…

A meghittség háborítatlanságát megérteni nehézkes, időigényes dolog. Azonban a CACIB díjas cocker spániellé válás - mindenki szeme láttára, füle hallatára (Csovi-csovi, Jasper – Papp Rita - Bodnár Attila szerzőpáros remekműve) - nem igényel nagy erőkifejtést, elménkre nem nehezedik a szavak, hosszabb mondatok megformálására tett nehéz kísérletek roppant súlya. Gondolkodás nélkül sújthatunk le gondolatainkkal bárkire:

„Legyen ezer ilyen boldogságos napoooooooooooood méééééééééééég!”; „Szép vagy és aranyoooos!:)”; „Annyiiiiiiiiira szép és édes vaaaagy!”; „Szupcsi ez a ruciiiii!”, „Imáááááááááááádoooomm!”, „annyiraaa, de annyira cool ezzzzzzzzzzzzz!”.

Bárkire,

- aki ismerős, akit egyszer láttunk az utcán kb. 10 éve (vagy kétszer).

- akivel két szót váltottunk (netalántán hármat).

- akihez annyi közünk van, hogy semmi közünk hozzá.

- akihez annyi közünk van, hogy egy munkahelyen dolgozunk. Ő is dolgozik, én is. És ez a tény emelte kapcsolatunkat barátivá, meghitté körülbelül 23,5 másodperc alatt. A kötelező napi munkakapcsolatok gyors és zökkenőmentes "jóbaráti" kapcsolattá magasztosulásának egyik hiteles lenyomatát őrzi a Facebook. 

Ezek a baráti Facebook-os kapcsolatok dicséretes mértékben át vannak itatva a formanyomtatványokból bármikor előhúzható sablonkifejezésekkel, amelyekből csupán egyetlenegy dolog hiányzik: a személyesség őszintesége, egyfajta eredetiség, maga a karakter. A számtalan üzenőfalra kitett üzenetek vagy ÜZIK a „beállás a sorba” (felteszem magam, nosza, a futószalagra…) személytelenségébe burkolózva próbálnak személyesek lenni, eredetinek hatni, kísérelnek meg unikummá válni, de a legjobb esetben is csupán a Kőbányai világos sör és a Coca-cola nyomasztó tömegtermékeinek lapos, semmitmondó, ragacsos konzumkultúrájával vetekedhetnek.

A születésnapját ünnepelő személy üzenőfalára feltett születésnapi jókívánság ÜZIK mennyisége /10-20-40-200-400!/ árulkodhat arról, mennyire népszerű is a szóban forgó személy, s mennyire is szeretik őt a "barátai". Száguldás, Facebook szerelem, száguldás...

ÜZIK jönnek-mennek, KAPCSIK szövődnek, s azok is jönnek-mennek a BARINŐvel együtt. Néha meg TALI, ami előtt egy TELCSI (időpont egyeztetés), legyen egy kis FIGYU egymásra, és utána már rátérhetünk arra, hogy MIZU. Mindenki részese ennek a megrendítő performance-nak. A személytelenség igénytelenségének.

De ha a személytelenség igényes, akkor is személytelenség marad. A közvetlenül a címzettnek eljuttatott üzenetek, amelyeket csakis a címzett láthat, olvashat, túlontúl személyessé válnak, és ezt a személyességet a közhelyek kimeríthető tárházában turkáló közép- és kisszerűség már nem bírja feldolgozni. Nagy a szellemi teher. Az ilyen típusú, valóban személyes üzenetek valódi gondolatokat generál(hat)nak, és ez már egy hosszabb, tartalmasabb dialógus felé lökheti a két fél közötti, legfeljebb 2-3 tagmondatból álló „eszmecserét”. Ennek a Facebook börtönnek/szabadságnak íratlan szabályaival számos esetben nem összeegyeztethető a személyes mondandó, gondolat markáns különbözősége. 

És ne csodálkozzunk azon sem, ha megtudjuk autóvezetés közben, hogy az a stoppoló figura ott az út szélén csupán LÁJKolt… SMILEY nélkül.

Ugye, neked is jó volt?

Csavaros kifli

 

"Egy barack lesz!” - fordult a vendég egy kora hajnali időpontban a pult másik oldalán álldogáló kiszolgáló személyzet egyik tagjához. Gyorsan peregnek a percek ilyenkor, pedig de jó is lenne, ha cammognának, ha a vén Idő elunná az örökös vándorlást, s valahol esetleg ő is leheveredne a kék árnyak ölére... 3-4 perc arra, hogy szabadjára engedjük a világot, s önfeledten ölelkezzünk a Nyugalommal.

A kis féldecis üveg, a „csavaros kifli”, rendszereken átívelő népszerűségéből cseppet sem veszített. Bárhol is pillantom meg a(z eldobott, elkallódott) parányi üveget pöttöm kupakjával a tetején, másodpercek alatt megelevenednek a figurák, a hozzá kapcsolódó történetek főszereplői, akiknek vajmi kevés tudomásuk lehet arról, milyen értékes „leletet” hagytak maguk után... Ez a való világ, nem pedig a Big Brother és a Való Világ.

A „lelet, a minta” (mely irományom későbbi részében másféle „mintaként” tűnik majd föl) Rejtő Jenő-i panorámát tár elénk, s példás igyekezettel forgatja gondolatainkat a kocsma emberi sorsokat meghatározó világa körül. Piszkos Fred, Török Szultán, Senki Alfonz, Csülök vagy Gorcsev Iván többféle formában reinkarnálódnak, hogy az adott hely légköréhez a lehető legtökéletesebben tudjanak illeszkedni. Tipikus figurák, fix típusok. Velük biztosan mindenki találkozott már valahol.

No de mi a helyzet akkor, ha az előbbi szereplők által fémjelzett emlékezetes „előadást” a kocsma világától meglehetősen távol eső helyen tekintjük meg?

Egy szokásos őszi reggelen átmentem a boltba kifliért, nem „csavarosért”, majd a reggeli elfogyasztása után szedelőzködni kezdtem, hogy még időben a kórházba érjek egy laborvizsgálatra. A váró már tele volt a rendelés előtt legalább fél órával, akárcsak az „- Egy barack lesz!” hajnali performance-ok helyszínéül szolgáló talponállók a munkába indulás előtt. Az emberek álmosan várakoztak, az arcok inkább a beletörődést, mint a nyugalmat, a halk dialógusok inkább a bizonytalanságot, mint a másokra légy tekintettel intelem udvariasságát sugározták. Miközben csöndben vártuk az orvost, nyugalmam intimitásának tükörsima felületét valami azért karcolgatni kezdte. Az egyik várakozó társam kezén akadt meg tekintetem. Egy „csavaros kiflit” szorongatott, s közben lassan, tétován forgatta fejét.

Hősünk, a Möszjő olyannak tetszett, mint az egyszerű gondolkodású, jó szándékú gyermek, aki, miután életében először elkövetett egy bocsánatos bűnt, szemét olykor-olykor lesütve várja a feddő, korholó szavakat. Várja, de azok csak nem érkeznek. Aztán végül rádöbbenek az arcán megjelenő kifejezés valódi értelmére: David Copperfieldet és Rodolfót megszégyenítő bravúr kellett ahhoz, hogy a Möszjő a vizeletmintát bejuttassa a „csavaros kiflibe”. A Möszjő arcát halovány pirosra színezte a szende szemérem, hiszen hősünk - akarata ellenére - jól felidézhetővé tette szinte mindenki számára a mosdóban hajnalhasadáskor - tisztes szorgalommal - teljesített feladatot. A lopva figyelő és titkolózó barna szempár speciális élmények átélését látszott visszaigazolni: a Möszjő azon a nevezetes hajnalon igencsak kellemetlennek találhatta az üveg szűk nyakával való érintkezést. 

Lángos szaküzlet

 „10 forint a forró lángos, le van szarva Kádár János” - írta ki valamikor a '60-as évek derekán egy WC falára az Átkos édeskés, hónaljszagú világának ellentmondásaira meglehetős érzékenységgel reagáló dühös „elkövető”, akinek kilétét az irigylésre méltó buzgalommal megindított - és lefolytatott - tejleskörű rendőrségi vizsgálat után sem sikerült a hatóságoknak felfedniük.

 

 

A lángossütők zsírpapíros, piacos hangulattöredékekből összeálló exkluzív világa lakmuszpapírként mutatja meg a múlt bánatos, bámulatos eseményeit, intim történéseit, visszaröpítve a szemlélődőt egészen a XIX. század végéig.

A fényképen látható lángossütő a XI. kerületben, a Fehérvári úti villamos remíz (vagy ha így szebben szól: villamos kocsiszín) közvetlen közelében áll egymagában. Szavakkal megragadni igen nehéz azt, amit ez a kis vendéglátóipari egység előkapar a(z áldott) múltból, amelyben a Symphonia, Sopianae cigaretta elszívása, a Hubertus felhörpintése és a békebeli Szindbád gasztronómiai csatangolása egy különleges korszak falanszterketrecéből való szabadulás vágyát egyszerre igyekeznek felébreszteni, a reményvesztettségből kiutat mutatni, megtalálni a fényt az alagút végén...

Ennek a fénynek a sugarai törnek meg annak a sajátos történelmi magyar prizmának élein, amelyet e lángossütőnek (is) a maga kissé groteszk, méltóságos megjelenése hivatott megformálni. Először talán a cégér szövegét érdemes szemrevételezni, ami egy erőteljes képzeletbeli mozdulattal emeli ki ezt az eleganciával terpeszkedni kívánó bódét abból a kissé lepusztult, külvárosi környezetből: LÁNGOS SZAKÜZLET. Mily szépen is cseng ez a két szó! Benne van egyfajta finom, visszafogott küldetéstudat: „Ez itt kérem nem az, ami, hanem ez több!” Ennek itt jelentése, mi több JELENTŐSÉGE van! A szaküzlet az komoly dolog, nem a divatos fast food kajálda, ahol mindenféle árucikket, kacatot, gyorséttermek másodpercek alatt elkészíthető futószalag termékeit kínálják. Nem! Itt kérem csakis lángos kapható, ahol ügyelnek a részletekre, szakavatott emberek vigyázzák a munkafolyamatok minden egyes fázisát. Ez a vendéglátóipari egység erre specializálódott. Ennek a lángos szaküzletnek minden bizonnyal nincs konkurenciája ezen a vidéken, mégis kevesen tudnak róla, és tán még kevesebben járnak a csudájára. Rejtve marad, nem csinál magának reklámot. Nem is illene ehhez a József Attila által mély szépséggel leírt külvárosi, gyárudvaros zónához a fogyasztói társadalom parasztvakító, hülyítő, romboló reklámdömpingje és csinnadrattája.

Itt csend van, de nem háborítatlanság, szürkeség, de nem panelfíling, hanem borostás beleolvadás, észrevétlenség, ami azt üzeni a publikumnak, hogy na, akkor gyere, fedezz fel itt engemet, hiszen a részletek a sivárnak tűnő környezetből csak a hatásvadász elemektől megtébolyodott szürke tömegember számára nem rajzolódnak ki kellő kontúrral.

És egyszer csak a(z elején még panelszürkeségnek tűnő) részletek boszorkányos ügyességgel varázsolnak bele minket abba a helyzetbe, ahol Szindbád és a working class hero ücsörögnek egy padon, amint éppen viccből egy sajtos-tejfölös lángost fogyasztanak. Ez a közös élményük, bár teljesen másként és máshol élik életüket.

Talán úgy érezhetik magukat ezen a képzeletbeli lakomán, mint a Balatonon a puha diktatúra éveiben az NDK-s és NSZK-s turisták, amikor csakis a magyar tengeren találkozhattak és beszélgethettek egymással nyugalomban, vigyázó tekintetek titkos kísérete nélkül.

Hát ezek után én is megkóstoltam egy lángost a széles választékból. Tejfölöset. És láss csodát, nagyon kellemesen csalódtam! A lángost szépen helyezték rá a kellemesen csörgő zsírpapírra, és az udvarias eladó nem fukarkodott a szalvétával sem. Friss, ropogós lángos került elém, amelyen a tejföl nem folyt szerteszéjjel, nem áztatta a tésztát a közepén hártyavékonyra. Ez a lángos bírta a gyűrődést, kulturált módon állta a sarat, ööö... a tejfölt.

Alkalmasint ezek azok az élménydarabkák, amelyek a lángost lángossá teszik, a szaküzletet pedig szaküzletté avatják. A lángos mint olyan szemérmetes szimbólummá vált, akkor is, ha erről nem igazán óhajtunk tudomást venni. A Kádár-kor társadalmának értékes lenyomatát őrző étel nyelvi szempontból is tartogat(ott) még némi meglepetést:

A nagy magyar-olasz szótárban - amelyet még a 60-as években adtak ki, és azóta is csak másodlagosan frissítettek - a következő olasz szót találjuk a lángosra:

PIZZA

Ennek a(z intellektuális) feldolgozása bizony nem egyperces meló, és egyszer talán ebből is kereked(het)ne egy újabb sztori.

Addig pedig lehet nosztalgiázni a Burzsoá Nyugdíjasok zenekarral:

"10 Ft a forró lángos, le van szarva Kádár János!/20 Ft a meleg lángos, éljen soká Kádár János!/50-es a langyos lángos, mi lesz velünk, Kádár János? /100 Ft a hideg lángos, gyere vissza Kádár János! /Nyugdíjasnak nincsen lángos, nem segít már Kádár János..."

http://www.youtube.com/watch?v=joiZrJmrziM